Vigaszkeresés a járvány idején

Vigaszkereső gondolatok 72 - 2020.05.29.

Világnézettől, vallásosságtól, megélt hittől függetlenül a Bibliának sok olyan története van, amelyet mindenki ismer, és már kisgyermekkortól kezdve. Ilyen történet Noé „kalandja” is: a „szent megszállott”, aki sokak gúnyától és megvetésétől kísérve egy hegytetőn, egy bizonyos „Isten” szavának engedelmeskedve hajót épít, ahová bezárkózik a családjával, valamint a föld minden állatából egy párral. Aztán, sajnos, neki lett igaza: jött az „özönvíz”, ami viszont – Isten kegyelméből – nem tartott örökké, egyszer vége lett.

„Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld. Ekkor Isten így szólt Noéhoz: Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiaid feleségei! […] Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. Az Úr megérezte a kedves illatot.” (Ter 8, 13-16. 20-21a)

Noé komplex történetének számomra legmegkapóbb részlete a bárkából való kilépéshez kötődik: Isten emberének legelső tette nem az „elmosott” egzisztencia újraépítése, hanem az Úr iránti hála kifejezése; és áldozatában Istennek kedve telt.

Úgy tűnik, hogy a „covid-19” elnevezésű „özönvíz” forrásai mára elapadóban vannak, így most már kiszállhatunk a „karantén bárkájából”. Bizonnyal spontán feltör belőlünk az „újratervezés” igénye, de talán nekünk is, mielőtt bármibe belefognánk, hálát kellene adnunk azokért az értékeinkért, melyekről mindig is tudtunk, de ezeket az elmúlt hónapok „bárkába zártsága” szinte az arcunkba tolta. Amikor az ember hálát ad, valójában leltárt végez, és így rádöbben, mennyire gazdag az élete. Ezekből a kincseinkből tudjuk igazán újraindítani az életünket, és most ezeket szemlélve érthetjük meg azt is, amire e bárkába zártság is rádöbbentett, hogy annyi mindenben másként kellene élnünk, vagyis – „újra indulás” címén – nem lenne bölcs egy az egyben rekonstruálni a 2020. márciusa előtti életünket. 

Testvéreim, adjunk hálát az Úrnak e „bárka kegyelmeiért” – fogadjatok el ehhez néhány ötletet (persze a teljesség igénye nélkül). Egyes szám első személyben írom e fohászokat, ha így el tudtuk imádkozni, akkor célszerű még egyszer megtenni ezt többes szám első személyben is.

Hálát adok neked, Uram, azért mert

1. e bezártság napjaiban végre „utolérhetett engem a lelkem”;
2. észrevettem, hogy itt laksz velem, az otthonomban, és már „időtlen ideje”;
3. amiben most vagyok, az egy „alagút”, és „az alagút nem kijárat nélküli barlang”;
4. amiben most vagyok, az csak egy puzzle-elem életem nagy „kirakósában”, és nem maga az életem;
5. mindig van kiút az alagútból, lesz holnap, vagyis van jövője, távlata az életemnek;
6. mert megértettem: azok vannak velem itt a bárkámban, akik igazán számítanak az életemben;
7. szeretethálóban élhetek: szerethetek embereket és engem is szeretnek;
8. vannak, akikről gondoskodhatok, és akik gondoskodnak rólam;
9. megértettem, hogy nem lehet türelem nélkül senkit sem szeretni;
10. adtál találékonyságot, hogy életem megváltozott körülményeihez komolyabb emberi (lelki, erkölcsi) károk nélkül tudjak alkalmazkodni;
11. kiiktathattam az életemből (legalább egy időre) a lényegtelen dolgokat, költekezéseket, időt értelmetlenül vagy feleslegesen felemésztő tetteket, ügyeket;
12. megtapasztalhattam, hogy szűkös vagy tág otthonomban ott van az egész univerzum;
13. gyönyörű és tökéletes (!) az a teremtett világ, ami körülvesz, és amit ajándékba kaptam, szeretetből, amiben járhatok-kelhetek;
14. nem igaz, hogy rohan az idő: a reggeli keléstől az esti elnyugvásig teljes életet élhetek, miközben ki sem mozdultam a lakásomból („este lett és reggel: a nap”);
15. helyükre tehetem a dolgaimat, a kapcsolataimat, és ez békét ad, ez a békém forrása;
16. felismertem, hogy nem lehet egészséges emberi életet élni csend nélkül;
17. megértettem, hogy imádkozom-e avagy sem, az nem idő vagy helyszín kérdése;
18. rádöbbenhettem, mennyire törékeny az egészségem, a lelki egyensúlyom, erkölcsi rendem, és hogy mennyire nem birtoklom az életemet – ez alázat- és bölcsességforrássá tudott lenni (megtérésem lehetősége);
19. rádöbbenhettem, hogy a fontos emberi kapcsolataim ápolását mennyire nem szabad elhalasztani – eljöhet az idő, amikor nem lehet már valakit meglátogatni;
20. most látom: elhunyt szeretteim, barátaim, ismerőseim, mennyi mindent hagytak rám, mennyit tanulhattam tőlük, milyen gazdaggá tett a szeretetük, az életük;
21. most kényszerültem a bárkába, amikor volt/van internetem, számítógépem, telefonom (harminc évvel ezelőtt nem működött volna a digitális oktatás, a home office stb.);
22. volt/van tartalékpénzem, amiből finanszírozhattam a kieső bevételeimet;
23. van mit ennem, van ruhám, van hol laknom, rendszeresen tisztálkodhatok, nem kell fáznom, van orvosi ellátás, hozzáférek gyógyszerekhez;
24. vigyázhatok magamra, mozoghatok, étkezhetek egészségesen, pihenhetek;
25. felfedezhettem a kultúra és a művészet értékes alkotásait, szépségeit, megtartó erejét;
26. tehettem jót azokkal, akiknek „beázott vagy léket kapott a bárkája” (és köszönöm, hogy az enyém nem).

Kedves Olvasóim! Ez a mai gondolatfűzér az utolsó ebben a sorozatban. A hetvenkettedik „epizód”, és ez a szám tudatos választás eredménye, Jézus, ugyanis, „kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült.” (Lk 10, 1) Az elmúlt hónapokban ugyanis bőségesen részesülhettünk az Úr vigaszából, most tehát küldetést kapunk, „hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal.” (2 Kor 1, 4)

Köszönöm a türelmes olvasást, a sok-sok pozitív visszajelzést, a napi lelkes várakozást az újabb megimádkozott (!) gondolatokra. 

Ha az Úr is úgy akarja, több olvasóm bátorító ötletének engedve, e hetvenkét gondolatfűzér nemsokára könyvben is megjelenhet.

Legyen velünk továbbra is az Úr kegyelme!

Vigaszkereső gondolatok 71 - 2020.05.28.

Máig előttem van szüleim döbbenettel és mosollyal vegyes arckifejezése, amikor hazaérkezve a nyári cserkésztáborunkból megláttak minket a pécsi vasútállomáson:

• koszosak és büdösek voltunk, felismerhetetlen színű és fazonú ruhánk szintúgy, arcunk cserzett és napbarnított, több kilóval könnyebb testünkön hegek, horzsolások, vér-és vízhólyagok;
• mégis mosolygósabbak, szívósabbak, már nem finnyásak és válogatósak… és mintha okosabbak, bölcsebbek;
• mások lettünk – előnyünkre – e tíz-tizennégy nap alatt.

Az emberi élet egyik legvigasztalóbb tapasztalata, hogy az élet természetével együtt járó állandó változások során mindig növekedhetünk, többek lehetünk emberségünkben, személyiségünkben, és akkor is, amikor látszólag az élet inkább elvesz belőlünk, mint hozzánk tett volna.

2020. március 16-án beléptünk egy sötét „alagútba”, amelynek sokáig nem látszott a kijárata: nem tudtuk hová vezet ez a koronavírusos helyzet, meddig tart, hogyan fogjuk végig csinálni. E szellemi útkeresést közben folyamatosan nyomás alatt tartották e probléma napi logisztikai kihívásai is: összezárva a (most látszik, hogy nem is annyira nagy) lakásban, osztozva a digitális eszközökön (otthoni iskola, home office), meg hogy nem is olyan egyszerű napi huszonnégy órában szeretni az amúgy „imádott” családot…

Aztán megláttuk a kijáratot az alagútból. De vajon hogyan lépünk belőle ki? A papnevelés során használják a nevelők az „alagút-effektus” kifejezést: azokra a növendékekre értik, akik úgy élik meg a képzés öt-hat évét, hogy közben kívülről az intézet közössége (nevelők, növendéktársak) nem látják rajtuk, hogy miben változtak meg, miben (és hogyan) bontakozott ki a személyiségük a hivatásuk. Az „alagút-effektusos” növendék rendszerint „vesztese” a képzésnek (és sok esetben nem is engedték őt a szenteléshez): „nem lett az, aki lehetett volna” – ahogyan Szent II. János Pál pápa definiálta a bűnt. Mert a jelentős változás/változattás (amely egy döntés eredménye!) mindig látszik, az nemcsak a fejben egy eszme, hanem tényszerűen konkrét. 

A „covid-19” feliratú alagútból – Istennek hála! – kifelé tartunk, de vajon milyen veszteség-nyereség mérleggel? Eljött, tehát a leltár-készítés ideje, és akkor vagyunk igazán bölcsek (és önmagunkkal igazságosak), ha a nyereségoldalra koncentrálunk. El kell készítünk e mérleget, a szükséges objektív változást hozó döntésekkel együtt, mert nagy a kísértés, hogy a normalitásba való visszatéréssel egyszerűen csak rekonstruáljuk a 2020. márciusa előtti életünket – ami elméletileg is lehetetlen, és mert így tenni veszteség lenne: nem hüvelyeztük ki e két és fél hónapnyi küzdelemből azt, ami benne érték volt, sőt konkrétan nekünk szóló (isteni!) üzenet.

Az életben minden kihívás, próbatétel – viccesen szólva – olyan, mint a szocializmus (máig) legnépszerűbb gépkocsijának, a Trabantnak a karosszériája: „Amikor becsukódik egy ajtó, akkor kinyílik egy másik.” 😊 A koronavírus bezárt sok-sok ajtót az életünkben, ugyanakkor kinyitott számos másikat. Észrevettük?

A cserkésztáborból hazaérkezve szüleink „vegyvédelmi eljárásrendje” értelmében az első utunk a tusolóba és a mosógéphez vezetett, majd következett a lelkes élménybeszámoló. Koronavírusos időszakunk leltárát is készítsük el párbeszédben – egymással is, de az Úrral is. Ehhez szeretettel ajánlom imádságra, és akár megtanulásra is az „isteni vigasz” ószövetségi himnuszát (126. zsoltár):

1Zarándok-ének.
Mikor az Úr megfordította Sion fogságának sorsát,
olyan volt, mintha álmodnánk.

2Akkor szánk vígsággal telt meg,
nyelvünk pedig ujjongással.
Azt mondták akkor a nemzetek között:
»Nagy dolgokat művelt velük az Úr!«

3Nagy dolgokat művelt velünk az Úr,
azért örvendezünk.

4Fordíts fogságunkon, Uram,
mint ahogy megfordítod délen a patakokat!

5Akik könnyek között vetnek,
majd ujjongva aratnak.

6Csak mentek és sírtak,
úgy vitték vetni vetőmagjukat;
de ujjongva jönnek vissza majd,
s úgy hozzák a kévéiket.

Vigaszkereső gondolatok 70 - 2020.05.27.

Több évnyi fáradozás (és sok-sok ezer kilométer) van már Pál apostol mögött, amikor megérkezik a görögországi Korinthoszba (nagyjából Kr. u. 50-51 körül). Az igehirdetésbe a szokott lendületével kezd bele, de valószínűleg ő maga is érezhette, hogy lelkesedése egyre jobban megfogyatkozik, talán a fáradtság, a csömör, a kiégés jelei is megmutatkoznak hozzáállásán. Sok testi-lelki szenvedést, meddő intellektuális küzdelmet, munkatársaiban való csalódást, széthúzó keresztény közösségekkel való idegőrlő bajlódást kellett eddigi munkája során megélnie. Elfáradt, és a fáradtsága miatt szorongani, félni kezd – talán maga sem tudta, valójában mitől is.

„Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban. Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét.” (ApCsel 18, 9-11)

Lassan háromhónapja küzdünk a koronavírussal és ennek okán az életünk jelentősen megváltozott körülményeivel, és mára az „alagútból való kijutás” eufóriája mellett sokunkban ott van – tapasztalom a személyes beszélgetésekben – az idegesség, a szorongás, a félelem (a talán nem is tudjuk, igazán mitől).

Félni természetes, és olykor egészséges is: például télen félünk a megfázástól, ezért megfelelően felöltözünk – félni önvédelmi mechanizmusaink egyike. Lehet és kell is „bölcsen” félni: nem „túlfélni” egy helyzetet, kihívást, és nem is elbagatellizálni („alulfélni”) azt. Mindebből látszik, hogy a félelem tapasztalata jelzés szívünk, lelkünk állapotáról: a normális élethez szükséges alapvető bizalom mindnyájunkban törékeny, és a félelem ennek a törékenységnek a „hirtelen jött” tudatosítása. A félelem forrása nem más, mint annak „öntudatlan tudása”, hogy egyszer meg fogunk halni mindannyian: én is, a szeretteim is, és nem tudjuk, ez mikor következik be.

Létezik azonban a félelemnek egy „egészségtelen” változata is, amikor a félelem szülője a bennünk lévő erkölcsi gyengeség: amikor rosszat teszünk („félelem a lebukástól”), amikor bűnben vagyunk („aki fél, annak rossz a lelkiismerete” – szokás mondogatni), amikor erkölcsi megalkuvásaink vannak (titkos bűneink), amikor megüli a természetünket a gőg, a hiúság, a sértődékenység, a túlzott büszkeség.

Az első félelem könnyen orvosolható: a léttel szembeni bizalmat kell erősíteni, tehát „vigaszt kell keresni” (e bizalom szolgálatában álltak/állnak e soraim is immáron hetven napja). A második típusú félelem orvossága az igazsággal való szembenézés: a rossz felismerése és beismerése, vagyis a bűnbánat, a megtérés.

„Ne féljetek!” – mondja vigasztalón a feltámadt Jézus a balzsamozására érkezett Mária Magdolnának a „a másik Máriának” (Mt 28, 10). Jézus győzelme a halál felett „gyökér-kezeli” a félelmeinket: ehhez a bizonyossághoz és biztonsághoz segít el minket az Úrba vetett hit.

Félni, tehát nem szégyen. „A gyáva és a bátor ugyanígy érzi, hogy fél/ Ám az egyik ettől lefagy, a másik szembenéz” – énekli a mai magyar könnyűzenei élet egyik leghallgatottabb formációja, a Kowalsky meg a Vega, „Ébredj” című számában. Szembenézni a félelemmel: ez jelenthet magunkba szállást és megtérést, de jelenti azt is, hogy bár megengedem magamnak a félelemet („szabad félni”), nem hagyom, hogy blokkolja bennem a kötelességem megtételét, a jót, a szeretést, a gyenge védelmét, segítését. 

Az idézett „Ébredj” című szám itt meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=GNm5SMF7EzI

A Kowalsky meg a Vega számait szívesen ajánlom mindenkinek (akinek ez a hangzás, ez a világ tetszik); nagyon sok evangéliumi utalás van dalaikban, noha az együttes nem nevezi magát „keresztény” zenekarnak.

Vigaszkereső gondolatok 69 - 2020.05.26.

Pár nap és megérkezünk keresztény hitünk harmadik legnagyobb ünnepéhez (a Húsvét és a Karácsony után), a Pünkösdhöz. A feltámadását követő ötvenedik napon (az „ötvenedik” görögül „pentekoszten”, amely az ószláv közvetítésével lett a középkori egyházi magyarban „pünkösd”) Jézus elküldi a megígért Szentlelket, a Vigasztalót: 

• „Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14, 25-26)
• „De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16, 7)

Elmegy, és hiányát Szentlelke tölti be (vigasztal!). A Lélek az, aki meggyőz minket minden vigasztalanságunkban”, hogy Isten sosem hiányzik, csak esetleg nem tapasztaljuk. Pedig néha oly’ jó lenne őt érezni, tapasztalni, és nem csak „tudni”! Lehetséges ilyen tapasztalat?

„Gyümölcseiről ismerszik meg a fa” – mondja Jézus (vö. Mt 12, 33), és ez a mondat igaz a Szentlélek bennünk lakásáról is. Ő az Isten „ittléte” nekem, és hogy itt van tényleg, annak jeleli, „gyümölcsei” vannak (bennem, jellememben): „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22-23)

Az elmúlt alkalmakkor a szeretetről, annak vigaszt nyújtó valóságáról elmélkedtünk. Az iménti, Pál apostolnak a Galatákhoz (a Kis-Ázsia belső területein élő keltákhoz) írt leveléből vett szöveg érdekessége, hogy a benne felsorolt kilenc igazság nem csak a Szentlélek tulajdonságai, és bennem létének „termékei” (ilyen jellemzőkkel megáldott emberré tesz a Szentlélek!), hanem ezek a szeretet megnyilvánulásai is. Nézzük, tehát, e páli mondatot egy kissé más módon!

Az eredeti görög szövegben a „gyümölcs” egyes számban szerepel; tehát nem „gyümölcsei” vannak a Léleknek, hanem csak egy (a szeretet – az eredetiben: „agapé”), ami viszont (legalább) nyolc módon jelenhet meg: „A Lélek gyümölcse a szeretet (ami): öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” Szeretni valakit, tehát:

• örömet okozni neki;
• segíteni neki, hogy rátaláljon a békéjére;
• türelemmel hordozni őt (úgy, ahogyan van);
• kedvesnek lenni vele;
• jót tenni vele;
• hűségesen kötődni hozzá;
• szelíden viselkedni vele (beszédmód!);
• őrködni a tisztasága, a szabadsága felett, nem manipulálni, nem birtokolni (őt), nem befolyásolni, nem zsarolni stb., vagyis alázatosan tisztelni őt.

Hát nem ezt jelenti a vigasztalás is? Így élni, lenni mindenkivel, de főleg a szeretet-piramisunk „kitűntetett” (!) személyeivel, nos, ez életünk egyik legnagyobb kérdésére a válasz: Így kell szeretni!

Szent Ágoston (354-430), a nyugati kereszténység egyik legnagyobb hatású gondolkodója így foglalja mindezt össze:

„Végtére így írja elő neked a törvény: Szeress, és tégy, amit akarsz. Ha hallgatsz, hallgass szeretettel; ha kiáltasz, kiálts szeretettel; ha kijavítasz, javíts ki szeretettel, ha abbahagysz valamit, hagyd abba szeretettel. A gyökér a szeretetben van, nem tudsz e gyökérből mást mint a jót megélni.” (az eredeti latin szöveg lelőhelye: Augustinus Hipponensis, In Epistulam Ioannis ad Parthos tractatus decem, 7, 4, 8, in PL 35, 2033 – a fordítás a sajátom; a kiemelés tőlem)

Vigaszkereső gondolatok 68 -2020.05.25.

„És most hogyan tovább?” – talán ezzel a kérdéssel lehetne jellemezni az emberi talajvesztés mindenki által ismert tapasztalatát, amikor nem látjuk, nem tudjuk (többé) miért is élünk (tovább), és miért is éljünk (ezután). Az ilyen tapasztalatok akkor válnak feloldhatatlan lelki sötétséggé, amikor a vigasztalanság (mint tudjuk, ez egy gyűjtőfogalom) önmagunkba zár: „(magamban) nem látom, miért éljek”. Létünk célja, miértje, (ha úgy tetszik, életünk hivatása) ugyanis önmagunkon kívül van: „Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk.” (Róm 14, 7-8)

Az ember arra született, hogy az Úrnak éljen, és ez nemcsak a papok és a szerzetesek hivatása, hanem mindenkié, hiszen a másik ember iránti szeretet mindig Isten iránti szeretet is:

• „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.” (1 Jn 4, 16)
• „Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek, csak a szabadság ne legyen kibúvó a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak!” (Gal 5, 13)
• „Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged? A király így válaszol majd nekik: Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 37-40)

Az Úr az egyetlen, aki önmagában hordozza élete, léte okát és célját, aki önmagáért van, de mivel ő Szentháromság – három isteni személy közössége – ő maga a „másért élés”: „mindent átadott nekem Atyám”, mondja Jézus, a Fiúisten (Mt 11, 27); aki pedig mindet visszaad az Atyának: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23, 46 – e szavakat Jézus halála pillanatában mondja!). Az Atya a Fiúért él, a Fiú az Atyáért („az én eledelem az, hogy megtegyem az Atya akaratát” – Jn 4, 34), és ez a „másikért élés” az Istenben maga a Szentlélek. Az az Isten boldogsága, hogy „a másikért él”, és emiatt „Isten szeretet”: a szeretet Istenben ezt a másikért való teljes, mindent odaadó (örök) életet jelenti.

Az ember Isten „képe és hasonlatossága” (Ter 1, 27), vagyis arra született, hogy ő maga is másokért élve „szeretetté legyen”. Ez az ember boldogsága, és ez az ember világossága is minden sötétségében.

Mindig van kiért élni! Az Úr éppen ezért legtöbbször azzal és úgy vigasztal minket, hogy „utunkba sodor olyanokat, akiket szerethetünk, akikért élhetünk”; vigasztaló (!) Szentlelkét (aki az Atya és a Fiú „egymásért élése”) is azért adja, hogy „többé már ne önmagunknak éljünk” (ahogyan a misében imádkozza a pap), vagyis hogy végre „kilássunk a sötétünkből”, és észrevegyük azt, akiért élhetünk, akiért most élnünk kell. Egyszerűen fogalmazva az ember akkor tud boldog lenni, ha valakit/valakiket boldoggá tudott tenni a szeretetben.

A magyar irodalom egyik legzseniálisabb alkotásának tartom Madách Imre (1823-1864) Az ember tragédiája című drámai költeményét Ennek utolsó, tizenötödik színében Ádám (öngyilkos) kétségbeesését Éva „evangéliuma” (!) gyógyítja meg: gyermekük lesz, akitől majd az a Gyermek fog születni, aki elhozza a végső és örök Vigaszt az ember tragédiájára. Keresztény hitünk nagy bölcsessége, hogy akármilyen tragédia legyen is az életem a földön, mindig van kiért élni, és akiért élve vigaszra találok.

Álljon itt Madách művének az idézett részlete:
ÁDÁM
Megállj! mi eszme villant meg fejemben –
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának. –
(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

LUCIFER
Ah, vége, vége: mily badar beszéd!
Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?
Ezért láttál-e néhány ezredévet? –
ÉVA Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled...

ÁDÁM (továbbhaladva)
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
(ellágyulva)

Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit a jövőnek hozni tartozom. –

ÉVA
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert ami eddig kétséges vala,
Most biztosítva áll már: a jövő. –

ÁDÁM
Hogyan?

ÉVA
Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom.
De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél.
Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

LUCIFER
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. –

ÁDÁM
Hagyd el azt!
Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

LUCIFER
S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
Fiad Édenben is bűnnel fogamzott.
Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

ÉVA
Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörűli,
Testvériséget hozván a világra. –

LUCIFER
Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat.
(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)


AZ ÚR
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

LUCIFER (görnyedezve)
Átok, átok!

AZ ÚR
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

Vigaszkereső gondolatok 67 - 2020.05.24.

„Mindenkit szeretni kell” – azt hiszem, mindnyájan hallottuk már ezt a közhelyszerű vélekedést, amely, valljuk be, nem minden igazság nélküli mondat, noha kissé „csöpögősre” sikerült…

Mindenkit. Igen, még az ellenségeinket is (pl. Mt 5, 44), de ha „mindenkit”, akkor bizonnyal reflektálnunk kell a szeretet mibenlétére is, mert nyilván az ellenségemet nem úgy kell szeretnem, mint például a házastársamat. Az igazságoknak hierarchiája van – tanítja katolikus hitünk – vagyis van egy „filozófiai” (mondjuk így) fontossági sorrend az egyes igaz dolgok között, és ez áll a szeretet igazságára is. A szeretetben van hierarchia, sorrend. Valószínűleg most spontán arra gondolunk, hogy e hierarchia csúcsán az Úr iránti szeretetünk van. Azt gondolom, hogy e „sorbarakósdiban” Isten nem vesz részt, ő nem része e sorrendiségnek, és erre Jézus maga emlékeztet: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben? Ő azt felelte neki: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 36-40) Ha az Urat lényem egészével és teljességével szeretem, akkor mi marad a felebarátnak? Isten, a Szentháromság nem része a szeretet hierarchikus rendjének, mert ő maga az az alap, amire a „szeretet piramisa” épül: „ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13, 34) Bárkit szerethetek, tehát, csak szeressek úgy, ahogyan Isten szeret engem Jézusban. Bárkit, Isten senkire sem féltékeny. Mert ő a mód, a minőség, a tartalom, a hozzáállás, a hitelesség, a bátorság a szeretetben; mindenki szeretetében. Igen, szeresem úgy a házastársamat, a gyermekemet, a szüleimet, a barátaimat, a hazámat, az ellenségemet, ahogyan ő tette/tenné – és ezek között a „szeretendő csoportok, kategóriák” között éljek (bátran) a differenciálandóság igényével; ahogyan ez Jézus is megetette: 

„Jézus ezután elment onnan: visszavonult Tírusz és Szidon vidékére. És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a vidékről jött, így kiáltott hozzá: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy ördög. Ő azonban egy szóval sem válaszolt neki.

A tanítványai odamentek hozzá és kérték: Küldd el őt, mert kiabál utánunk! Ekkor így szólt: Nem kaptam küldetést máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az asszony mégis odament, leborult előtte és kérte: Uram, segíts rajtam! Erre így válaszolt: Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak. De az asszony csak folytatta: Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról. Erre Jézus így szólt hozzá: Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint! És abban az órában meggyógyult a lánya.” (Mt 15, 21-28)

A szeretet Istene a Tízparancsolat negyedik „Szent Szavában” (ahogyan a rabbik mondanák) fel is szólít erre e különbségtételre, vagy ha úgy tetszik a szeretet hierarchiája megalkotására, és ezt Jézus is kéri az őt követni akarótól: „Egy előkelő ember megkérdezte tőle: Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus ezt mondta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ismered a parancsokat: Ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, tiszteld apádat és anyádat.” (Lk 18, 18-20)

szeretet hierarchiája egy olyan fontossági sorrend, ahol a szeretett személyek szinteken helyezkednek el: legfelül az, akit a legjobban (minőségében, tartalmában, a neki adott idő tekintetében, intenzitásában, mélységében a hozzá való kötődésben stb.) szeretek, majd egy szinttel lejjebb, akit már az első szinthez kevésbé, és így tovább, egyre lejjebb. Az egyes szintek egymással nem felcserélhetők, esetleg csak ideiglenes jelleggel: ha e csere állandósul, az a kapcsolati háló szétszakadásához vezethet. Amikor a házaspárnak gyermeke születik, az édesanya/feleség szeretet-hierarchiájában az első helyen álló férj elé „becsúszik” a csecsemő (az anya „statisztikailag” több szeretet ad a gyermekének, mint a férjének), viszont ez a férj-feleség viszonyrendszerében nem tarthat mindig, mert az a házasság rovására megy. Vagy: a magára maradt, súlyos beteg szülőt magához veszi gyermeke családja – az idős, beteg szülő ápolása sokat kivesz a család asszonyából (és valószínűleg a többiekből is – egy jól működő családban ezek a szolgálatok sosem lehetnek „egyszemélyes frontok”), viszont ha ez állandósul, az a család egységét veszélyezteti. (Ha a család egységét egy ilyen ápolási szituáció veszélyezteti, „nem bűn” őt gondozó otthonra, vagy fizetett ápolóra bízni – és pont a szeretet hierarchiája miatt: Mert hát ki is a fontosabb?) Sok válás oka, hogy bár „papíron” a házastárs az első, a gyakorlatban az egyik félnél a saját anyja/apja a tényleges első szint „lakója” (a másik fél érzi ezt, szenved is tőle…).

Egy házasságban élő ember szeretet-piramisa így néz ki: I. szint: a házastársam; II. szint: gyermekeink (őket egyforma odaadással, intenzitással, de személyükre szabottan „másként” szeretjük!); III. szint: szüleim és testvéreim (és azok esetleges családja); IV. szint: házastársam szülei és testvérei (és azok családja); V. barátaim/barátaink. A III-V. szintek között lehetséges, természetes vagy egyéb okokból, „más laposztás” is: például sajnálatos okokból nincs semmilyen kapcsolat a származási családból valakivel, valakikkel, vagy egy baráttal mélyebb és intenzívebb szeretet-kapcsolatunk lehet, mint a saját rokonainkkal stb. Az I-II. szintek viszont „érinthetetlenek” (!).

A szeretet-hierarchiája életállapotok szerint más és más lehet. Másé annak, aki egyedül él (szingli), esetleg a szüleivel (valamelyik szülőjével); másé egy szerzetesé mint egy egyházmegyés papé stb. Az életállapot-változások ugyanakkor köteleznek az „újratervezésre” is (például amikor a fiú megkéri a barátnője kezét, és ő igent mond, onnantól a szüleik „lejjebb csúsznak” a szeretet-piramisukon).

Amikor a dolgok/személyek a helyükön vannak az életünkben, az békét (és vigaszt) ad. Felnőttnek lenni azt is jelenti, hogy megépítettük a szeretet-piramisunkat: a felső szintek stabilak, változtathatatlanságukra vigyázunk, egyébként pedig nyitott szívvel „szeretünk mindenkit”, ha „mélyebben” nem is, legalább az emberi méltóságuknak kijáró tisztelettel (ez egy keresztény számára a minimum, a „belépő szint” minden ember-ember kapcsolatban, bárkiről legyen szó).

Vigaszkereső gondolatok 66  -  2020.05.23.

Vigaszt akkor keresünk, amikor recseg-ropog körülöttünk a komfort, a megszokottság, a rutin, a kiszámíthatóság… Elveszítjük a biztonságérzetet, félünk, beszűkül életünk horizontja, nem látjuk, hogyan tovább, most mi lesz.

Vigasztalni, tehát nem más, mint támogató emberi közelség, közös iránykeresés, segítség e nehéz helyzet „puzzle-elelemének” életünk egészében való elhelyezésében. A vigasztalás lehet érzelmi bázisú aktív jelenlét, de sokszor elegendő a puszta fizikai közelség is, emeltebb szinten pedig már intellektuális munka is. Vigasztalni valakit = szeretni őt.

Valakit szeretni sokféle módon lehet. Az ókori görögök a szeretés sokféle árnyalatát három kifejezés köré csoportosították: érósz, fília, agapé. E kifejezések Kr. e. III. században belekerülnek a görögre fordított ószövetségi Szentírásba is, így a zsidó, majd a keresztény gondolkodás és spiritualitás is megismeri és használja e kifejezéseket. Mind a három jelentése „szeretet”, de mindegyik más és más tartalmát, arcát mutatja meg ugyanannak a szeretetnek. Az ember mind a három szeretet-módra (és ezekkel jelzett szeretet-árnyalatokra) képes, sőt vannak olyan szeretet-helyzetek (kapcsolatok), ahol a benne kapcsolódó személyek egymás közötti szeretete mind a hármat igényli. Ilyen például a házastársak közötti szeretet is: az ideális szeretet-cél, hogy mind a három módon szeressék egymást (ha az egyik hiányzik, megdőlhet a kapcsolati egyensúly közöttük, vagy esetleg lassan kiürül a kapcsolatuk).

Látni fogjuk, hogy e három kifejezés között igazából nem állítható fel minőségüket tekintve hierarchikus sorrendiség (mondván, hogy a szeretet első szintje az érósz, a csúcsa viszont az agapé). Egy példával élve, mondhatjuk, hogy a gépkocsi legfontosabb része a motorja, de a motor energiája nem hajtja meg az autót, ha annak nincs sebességváltója, futóműve, karosszériája stb.). Három mód, amelyek önmagukban a szeretet identitáshordozói, és amelyek igénylik is a többiek interakcióját (az érósz akkor igazi, ha fília is és agapé is egyben stb.).

Érósz:

• Az „eráó” ige főnévi származéka; e főnév eredeti jelentése pedig: „(erővel) áradni, lendülni”.
• Az érószt a mai nyugati civilizáció eléggé „leamortizálta”, tartalmában kiüresítette: szinte kizárólag csak szexuális kontextusban jelenik meg, és e szövegkörnyezetben teljesen eltűnt belőle a „szeretet”, pedig a szó elsődleges szótári jelentése ez („szeretet”). Az érósz pont azt a nagyszerű igazságot ragyogtatja fel, hogy a szexualitás csak a szeretethez rendelten érték, anélkül csak merő „biológia”, még ha művészi csomagolásban is jelenik meg. A szélsőségesen szexuális, és minden szeretet-tartalmából kiüresített érósz személyiség-deformáló valósággá lehet, ez sajnos korunk egyik hamis vigasza (egy kemény drog).
• Az érósz a szeretett személy iránti lelkesedést jelenti: „el vagyok tőle szállva”, örülök neki, keresem a társaságát, az erőterében érzem magam, egyfajta pozitív függőséget élek meg vele: vonz magához, én pedig hatása alá kerültem. Az érosz a szerelmes szeretet, az akadályokat nem ismerő másikért való lendülés, a szeretet „tüze”.
• A szeretet mindig egy másikra emberre mondott „igen”. Az érósz ennek az igennek elsődleges következményeként lép fel: a szeretet szellemi valóságát (mert a szeretet alapvetően mindig egy szellemi döntés, és amíg ez nem születik meg, addig csak egy „meleg érzés”, de nem több, nem igazi szeretet) átalakítja érzelmekké, tettekké, tudatállapottá, a szeretett személy iránti vággyá. Az érósz kitágítja az embert, hogy képes legyen 
• befogadni a szeretet személy egészét; 
• rá irányult maradni, figyelni rá.
• Az érósz „kimondva”: „keresem a társaságodat”, „vágyom rád”, „hiányzol”, „szerelmes vagyok beléd”, „szeretnék veled lenni”, „jó látni téged”, „úgy örülök neked”, „büszke vagyok rád”, „csodállak”, „értékes vagy”, „egész nap el tudnálak hallgatni”, „szép vagy”, „szeretnék mindig a közeledben lenni”, „olyan jó, hogy vagy”, „szeretnék veled alkotni, dolgozni” stb. Mint látjuk, az érósz erősen érzelmi töltetű, de ugyanakkor sokkal több is az érzelmek erejénél.
• Az érósz minden olyan tevőleges szeretetet is jelent, amely e „tűzből születik meg”: az édesanya gondoskodása újszülött gyermeke iránt, a szerelmes fiú egész nap ott ül a balesetet szenvedett kedvese ágyánál, a férj-apa „hétfő reggeli kemény arcú elszánása” munkába induláskor…

Fília:

• Alapjelentése: „kedvelni”. A szó az érószhoz képest sokkal szellemibb, intellektuálisabb (pl. a könyveket szerető embert a görögből kölcsönzött szóval „bibliofíl” embernek nevezzük: „biblio-fília = könyv-szeretet”).
• A fília, mint szeretet a barátság, a szellemi kötődés és közösség valósága. Amikor a szeretett személlyel szellemi közösséget is megélünk: jókat tudunk beszélgetni, közös érdeklődés, hobby is összefűz minket, amikor közös az értékrendünk, tudunk egyformán gondolkodni, tudjuk együtt látni az életünket, vannak közös céljaink, terveink, van közös utunk.

Érósz és fília – példákkal illusztrálva:

• családi kirándulás: 
• a fília: a cél (hová megyünk) és az odavezető út ismerete, az ebben való megegyezés, valamint a kirándulás közbeni mély beszélgetés, szellemi megosztás;
• az érósz: a gyaloglás lendülete, a kirándulás közbeni játék, éneklés, egymás kezének megfogása, az együttlét öröme, az elfáradt gyermek cipelése, a közös szalonnasütés stb.
• számítógép:
• az érósz a készülék maga (hardver): billentyűzet, egér, monitor, gépház benne a csippekkel elektromos árammal stb.
• a fília a szoftver, vagyis a készüléket (mint egészt) működtető program.

No, és ezek után, mi lehet az agapé? Hiszen, úgy tűnik, az érósz és a fília le is fedik a szeretet mibenlétét. Az ókori görög világban, pont emiatt a teljesnek tűnő lefedettség miatt az agapé ritkán használt kifejezés volt. Az agapé „feltámadása” valójában a Biblia görögnyelvűvé válásával valósult meg a görögök számára is. „Isten agapé (szeretet)” – írja két helyen is Szent János apostol (1 Jn 4, 8 és 16). Isten szeretete, amely minden emberi szeretet forrása és őspéldája is, mindig agapé. Az agapé tehát a fília és az érósz szülője, forrása: tőle születnek meg, az ő „arcai”; de e kettő beteljesülése is: akkor igazán önmaguk, ha át tudnak alakulni agapévá. Az érósz teljessége az agapé („az áradó, mindig mozgásban lévő folyó végül hazaér: beleömlik a tengerbe”); a fília teljessége az agapé (szellemi közösségünk személyeink egyesülésének útjává válik).

Az agapé, tehát:

• Leónidász spártai király önfeláldozó szeretete a hazájáért – tudta, hogy a perzsák úgy is elfoglalják a hazáját (már csak az extrém katonai túlerejük miatt is), de ő „megcselekedte amit/ megkövetelt a haza” (a haza szeretete, agapéja). Pénelopé hűséges szeretete férje Odüsszeusz iránt, pedig egyre kisebb a remény, hogy férje élve hazatér, és eközben a kérők ostroma iránta egyre nagyobb…
• Az agapé a végletekig hűséges szeretet, az érdektelenül, ingyenesen szolgáló szeretet, az önfeláldozó szeretet. Az a szeretet, amely „nyomás alatt” születik meg. „Annyira szeretem a feleségemet, hogy egy percig sem kérdés, hogy egész életemen át odaadóan fogom őt ápolni a súlyos balesete után.” 
• Az agapé a kitartó, el nem fogyó szeretet, az elbukás/elgyengülés után felállni tudó szeretet, a mindent odaadó szeretet, a „lábmosó” szeretet, az újra és újra megbocsátani tudó szeretet, a másikért szenvedni tudó szeretet.

Érósz, fília – mindegyik a maga módján vigasztal; a „vigasztalás” élménye ennek befogadójában pedig maga az agapé. „Tégy így, és élni fogsz!” – mondja Jézus a felebaráti szeretetről (Lk 10, 28).

Vigaszkereső gondolatok 65 - 2020.05.22.

A teremtett világ alapműködéséhez hozzátartozik az egyensúlyra, az erők kiegyenlítődésére való törekvés. A természettudományok fel is ismerik, és le is írják a természet ilyen egyensúlyra való törekvésének különböző törvényeit, mint például a termodinamikai egyensúly törvényét. Az Úr a teremtett világot a legteljesebb teremtményének, az embernek és közösségének ajándékozta: az ember így befogadója a teremtés ajándékának, de része is ennek a (teremtett) világnak; a teremtett világ törvényei, tehát rá is vonatkoznak, viszont bizonyos keretek között e törvényeket alakítani is tudja.

Az igazságosság (iustitia) az „emberi egyensúly” egyik alaptörvénye. Igazságosság – tegnap láthattuk – jelentése: „megadni, ami jár”. Az igazságosság igénye kötelezi (!) az embert:

• Istennel kapcsolatosan: a vallásosság az emberi természet része, a megélési formája választható, alakítható, de a tény, hogy Isten van, és vele kapcsolatosan mindenkinek alapvetően tiszteletet kel tanúsítania – nos, ez az ember természetéből fakadó kötelesség;
• önmagával kapcsolatosan: adja meg önmagának, ami teremtményként önön lényét megilleti (például elegendő pihenés, egészséges táplálkozás, önmaga védelme, teste-lelke ápolása, gondozása stb.);
• azzal a közösséggel kapcsolatosan, amelyikben él: adja meg a másik embernek a tiszteletet (testi-lelki valóságának, személye egészének), az őt megillető javakat, a köteles segítségnyújtást stb.; a közösségnek járó javak (melyek nélkül a közösség nem tud önmaga lenni) összességét nevezzük „közjónak”.

Az egyensúlyba kerülést az igazságosság szolgálja; az így „megdolgozott” egyensúly reménye és/vagy átélése a létezés vigasza (van visszatérési lehetőség az egyensúly, vagyis a teremtményi lét harmóniájának állapotába).

Az igazságosság e ponton hasonlatos az „igazsághoz” (veritas), mert ahogyan az „igazság” igazodás az abszolút Igazsághoz (ami/Aki végsősoron meghatározza, hogy egy dolog az, ami), úgy az igazságosság (iustitia) is igényli „egyensúlypontját”, „origóját”.

Az ókori római világban az igazságosság istennőjét (Dea Iustitia) is ilyen „origó-szerepben” ábrázolták: mérleget tart a kezében, vagyis benne, nála áll össze az egyensúly (az ókori mitológiák nagyon erős szimbolizmusok, egy emberi/szellemi valóság zseniális megfogalmazásai). Dea Iustitia (Igazságosság-istennő) ábrázolása ott van modernkori bíróságaink épületében is: a bíró(ság) mindenkori feladata az emberi közösség egészséges működéséhez szükséges egyensúly (mérleg) megtalálása és helyreállíttatása, és mindezt részrehajlás nélkül (Iustitia istennő szembe be van kötve). 

Mi keresztények minden igazságosság végső „Alapját” Istenben szemléljük. Ő minden létező forrása, és így a lét ajándékozója és egyben szeretetével az egyensúlyban tartója is (mindenki megkapja tőle, ami neki jár), tehát minden létező Bírója. Ő az Igaz, és így ő mindig mindenben igazságos. 

Az igazságosság (iustitia) egyike a négy ún. sarkalatos vagyis „legemberibb” erénynek (a többi három: okosság, mértékletesség, lelki erősség). Vagyis ennek készség szinten elsajátított gyakorlása nélkül nem lehet teljes és egészséges emberi életet élni. „És ha valaki az igazságot kedveli, fáradságának gyümölcsei kiváló erények, mert megtanít mértéktartásra és okosságra, igazságosságra és erősségre, melyeknél hasznosabb nincs az életben az embereknek.” (Bölcs 8, 7) Az igazságosság: megadni a másiknak, ami neki jár, és amit én meg is adhatok – az igazságosság így lesz minden szeretet (Isten-, felebarát-, és önszeretet) alapja.

Tegnap az igazság (veritas) témáját filozófiai megfigyelések mentén bontottuk ki, majd hozzákapcsoltuk ezekhez a Jézusra, az Igazságra vonatkozó evangéliumi tanítást; itt most legyünk „biblikusabbak”. 

Vizsgáljuk meg, tehát, mit tanít ezzel kapcsolatosan a Szentírás (az Írásban az igazságosság témája hatalmas, ezért a teljesség igénye nélkül, csak pár szöveg erejéig van itt most lehetőségünk e témát „ízlelgetni”)!

1. „Igazságos vagy Uram, s minden tetted igazságos és minden utad irgalom és igazság, s te ítéled meg a világot.” (Tób 3, 2) „Mert igaz vagy, mindent igazságban intézel, úgy ítélsz, hogy nem illik hatalmadhoz kárhoztatni azt is, aki büntetést nem érdemel.” (Bölcs 12, 15) „Mert igazságos vagy mindenben, amit velünk tettél, és minden cselekedeted igaz, útjaid egyenesek, és minden ítéleted igaz.” (Dán 3, 27)

•  Az igazságosság Isten egyik lényegi tulajdonsága. Ő igazságos, vagyis ő tartja kezében – és ezáltal egyensúlyban – a mindenséget, minden létezőt: megteremti a létezőket, gondoskodik róluk megadja nekik, ami természetük szerint jár nekik. Nem részrehajló, nem elfogult, nem vezetik semmiben sem „érdekek”; azért ilyen, és cselekszik így, mert Isten – ő önmagával is igazságos, nem hiányos, hanem teljes, tökéletes. Ő jó, cselekedetei illenek hozzá, ezért jók, tökéletesek, helyesek, a teremtménye javát szolgálják. Teremt, egyensúlyban tart – „bírói” mibenléte gondviselését jelenti. Ezért büntető végzései is mindig a korrekciót, az egyensúlyba való visszatalálást, a teremtmény helyére kerülését szolgálják (ő egyszerre igazságos és irgalmas, és íme, e kettő nincs egymással ellentétben).

2. „Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.” (2 Tim 4, 8) „Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor azt is tudjátok, hogy mindaz, aki igazat cselekszik, tőle született.” (1 Jn 2, 29)

• Isten igazságosságot vár el az embertől: Istenhez való hasonlatosságunk azt is jelenti, hogy lehetünk igazságosak mi is (az állatok mindig „igazságosan” cselekszenek, mert a természetüknek megfelel, amit tesznek; az állat ezért sem gonosz, és amit tesz, az az ő természete szerint nem rossz). A mi igazságosságunk belátásunk (értelmünk) és (szabad) akarati döntésünk következménye. Az igazságosság cselekvése növeli Istenhez való hasonlatosságunkat, igazságtalanságaink eltávolítanak tőle, de önmagunktól is (és a körülöttünk élőktől is) – ez a bűn.

3. „Virágozzék napjaiban az igazság és a béke teljessége, amíg a hold el nem múlik.” (Zsolt 72, 7) „Az irgalom és az igazság egymásra lelnek, csókot vált az igazságosság és a béke. Hűség sarjad a földből és igazság tekint le az égből. Valóban, az Úr megadja kegyelmét, és földünk megtermi gyümölcsét. Igazságosság jár előtte, s követi az úton lépteit.” (Zsolt 85 11-14)

• A béke (mint egyensúly, rend) az igazságosság gyümölcse, vagyis amikor mindenki megkapta, ami neki jár, ami hozzá illik, ami neki kötelezően adandó. Igazságosnak lenni: békét teremteni. Béke: ez a fejlődés, a gyarapodás, a boldogulás alapkerete (és így a vigasz nem más mint békére találás).

Mai meditációnk lezárásaként szeretettel ajánlom elmélkedésetek tárgyaként (ajánlott olvasmány, tehát) a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciójának tanítását a békéről (78. pont). Személyes véleményem, meggyőződésem, hogy a békéről szóló katolikus tanítás egyik legjobb összefoglalása:

„A béke nem a háború puszta hiánya, nem is szűkíthető le a szembenálló erők egyensúlyának állandósítására, nem is hatalmi intézkedésből fakad, hanem valóban és sajátosan "az igazságosság műve" (Iz 32,17 ). A rend gyümölcse, melyet isteni Alapítója (lehetőségként) az emberi társadalomnak ajándékozott, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. Mivel ugyanis az emberi nem közjavát a maga módján elsődlegesen az örök törvény vezérli, de ennek konkrét követelményei az idők folyamán állandó változásnak vannak kitéve, a békét sohasem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem folytonosan építeni kell. S mivel ezenfelül az emberi akarat ingatag és bűntől sebzett, a béke őrzése az egyesektől a szenvedélyek fölötti uralmat, a közhatalomtól pedig éber őrködést kíván.

Ez azonban nem elegendő. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha a személyek java biztonságban van és az emberek bizalommal és önként megosztják egymás között lelki és szellemi kincseiket. A szilárd akarat más emberek és népek, s azok méltóságának elismerésére és a testvériség gyakorlására, a béke építéséhez feltétlenül szükséges. Így a béke a szeretetnek is gyümölcse, mely meghaladja azt a határt, ameddig az igazságosság el tud menni.

A felebaráti szeretetből fakadó földi béke pedig Krisztus Atyaistenből áradó békéjének előképe és hatása. Maga a megtestesült Fiú ugyanis, a béke fejedelme, kereszthalála által minden embert kiengesztelt Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a bűnt; és a föltámadással fölmagasztalva kiárasztotta az emberek szívébe a szeretet Lelkét.

Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy "szeretetben cselekedve az igazságot" (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel a béke kiesdésére és fölépítésére.

Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és az önvédelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, melyek egyébként rendelkezésére állnak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.

Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyőzik a bűnt és uralkodnak az erőszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: "Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést" (Iz 2,4).”

Vigaszkereső gondolatok 64 - 2020.05.21

A közbeszédben gyakorta éri kritika a bírói fórumokat amiatt a vélt „hiba” miatt, hogy az ítéleteikben igazság és igazságosság nem esik egybe. Pesszimista életszemléletű emberek (akik jobbára életük kudarcai miatt lettek azok) szívesen hangoztatják is, hogy „nincs igazság a földön” – ha ez tényleg így van, akkor vigasz sincs…

Konfliktushelyzetben, vitás kérdésben ugyanis megnyugtat, megbékít, vagyis vigaszt nyújt, ha elismerik az igazam, ha igazságot szolgáltatnak nekem. Igazság és igazságosság – a magyar nyelvben rokonnak tűnik ez a két szó, noha alapvetően csak részben kötődnek egymáshoz, e kettő nem ugyanaz. A mai és a holnapi közös gondolkodásunkban körüljárjuk e „két barát” világát, megvizsgáljuk, hogyan tudnak vigaszt nyújtani (mert látni fogjuk, „képesek rá”). A kettő szükséges megkülönböztetése érdekében közlöm a szavak magyarban is ismert latin változatát. 

Az igazság (veritas) a tény; a dolog, ami van, és ez a dolog az ami. Az igazságosság viszont (iustitia) nem az „igazat adni” gyümölcse, hiszen „igazat adni = elismerni egy tényt”. A iustitia: „megadni a „jussot” (a magyar „juss” a latin ius-ból jön, ami „jogot, tulajdont” jelent), vagyis azt, ami jár, ami illik, ami méltó, ami kötelezően megadandó valaki részére. „Igazat (veritas) adni nekem” azt jelenti, hogy én látom, tudom jól azt az dolgot, az „igazságot szolgáltatni (iustitia) nekem” pedig azt jelenti, hogy megkapom, ami nekem jár, és ez adott esetben több lehet (sőt olykor más is), mint hogy „igazat” (veritas) adnak: tiszteletet, kárpótlást, bocsánatkérést.

Elismerni valamit annak, ami (igazság = veritas) – ez egy társadalomban, kultúrában lehet olykor vitás, és szellemileg feszítő kérdés, de az emberek közérzését (legalábbis hosszú távon) kevésbé rengeti meg. Amikor viszont sérelmet szenvednek a jogaink (ius), nem kapjuk meg, ami jár, ami illik, ami méltó, ami kötelezően adandó számunkra – ez a valóság képes akár politikai rendszereket is megdönteni (a forradalmak sokszor hosszan tartó és gyötrő igazságtalanságok – a iustitia hiánya – okán robbannak ki).

A iustitia helyreállítja azt a helyzetet, amit a konfliktus, a vita megroppantott, míg a veritas utat mutat, (szellemi, lelki) világosságot gyújt. Mind a kettő vigaszt, megnyugvást tud adni (és olykor egymással fedésbe hozhatók), de a veritas (igazság) talán jobban, és ennek „világnézeti”, vagyis hitbéli okai vannak. A mai alkalommal dolgozzunk az igazság (veritas) fogalmával.

Az igazság fogalmával való találkozás olykor mindenkiből (a nem hívőből is) világnézeti reakciót vált ki. Igazság – „ez a dolog az, ami”. De mihez képest mondhatom ki egy dologról, hogy az, ami? A veritas/igazság mindig egy viszonyítás gyümölcse. Aquinói Szent Tamás a katolikus teológiai legnagyobb alakja azt mondja az igazságról, hogy az „megfelelőség” (adekváció). Ha látok egy állatot az utcán, azért gondolom/mondom róla, hogy ez egy „ló”, mert „megfelel” annak a leírásnak, képnek, tapasztalatnak, tanult ismeretnek, amit a lóról szereztem; és ezek miatt nem mondom róla azt, hogy ez egy „macska”. Ebből is látszik, hogy az igazság/veritas ellentéte, lerombolója a hazugság (az igazság tagadása, vagy megmásítása), és a viszonylagossá tétel (relativitás), vagyis amikor tetszőlegesen (önkény) „átnevezzük” a dolgot (kicseréljük a tartalmát, megmásítjuk a nevét – valójában ez is hazugság). 

Miért az a neve ennek a dolognak, ami? Ezt alapvetően a társadalmi konvenciók, szokások, a kultúra és a civilizációs környezet határozza meg, és mivel ezek változnak, a dolgok neve is változhat: amit kétszáz éve „kocsinak” neveztek (fából készült, állati vontató erővel mozgott jármű stb.), az ma már nem is nagyon létezik, ma a „kocsi” mást jelent (autó). Az viszont minden kultúrára és civilizációra igaz, hogy bizonyos dolgok mibenléte és így a neve sosem változhat, még ha olykor e dolgot, és a „nevét” az a kor nem is tisztelte, ilynek például: „ember, férfi, nő, élet, halál” stb.

Ha ezeknek a meg nem változtatható dolgoknak az igazsága (veritas) relatívvá válik, akkor az ember elveszíti a világban való létéhez elengedhetetlenül fontos tájékozódási pontjait (ki vagyok és ki a másik ember, merre megyek, miért élek, i az élet stb.), és ezáltal széthullik a léte (ha a vonat alól „elfogynak a sínek”, a vonat kisiklik, és nem megy tovább). „Az igazság (veritas) szabaddá tesz” – tanítja Jézus (Jn 8, 32) –, vagyis (az előbbi példánál maradva) „karbantartja a síneket”, az igazság tehát segít, hogy önmagam maradjak: ember, férfi vagy nő, aki él, aki valamiért megszületett stb. 

A létezés, az élet, a világ alapigazságait sosem egy adott kor gondolkodása, véleménye határozza meg, tehát, hanem egyszerűen csak felismeri azokat (ezt a felimerést szolgálja a vallás és a bölcselet/filozófia); ezek az alapigazságok világnézeti kérdések, attól függetlenül, hogy valaki milyen vallást követ, vagy esetleg semmilyent. A világnézet azt jelenti, hogy van a „mindenről” egy képünk, egy egységes rendszer, az Igazság (Isten), amelybe/Akibe minden létező lény igazsága illeszkedik. A világnézet nem a világ dolgairól való véleményünk (véleményeink) összessége. Az igazságok rendszere, amit „kapunk” (!): a vallásunk adja. A vallástalan embernek nincs világnézete – nem tudja a dolgok igazságát „megfeleltetni” egy Végső Igazsággal (Rendszerrel): a lóról tudja, hogy ló, de hogy miért van a ló egyáltalán – ezt nem tudja… 

A „világnézeti semlegesség” ezért olyan markáns vakság (!), amely, mivel nem fedi fel az élet alapigazságait, az embert sodródóvá, boldogtalanná teszi (sok felmérés bizonyítja, hogy a vallásos emberek boldogabbak, mert az alapigazságok a helyükön vannak bennük, még ha, esetleg nem is élik azokat). Az igazságot, nem lehet birtokolni, de szemlélni viszont lehet, és kell is – az igazság olyan, mint a hajósoknak a világítótorony az éjszakában.

Jézus azt is mondja, hogy ő maga az igazság (veritas): „én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14, 6). Ez a mondat, többek között, azt is jelenti, hogy a keresztény ember számára az Isten az, aki (Jézusban) megmutatja az embernek a lét, a világ, az élet alapigazságait, hogy mi micsoda, minek mi a neve. Az igazság „viszonyítás”, „megfelelés”: a Végső Igazságnak, az Istennek, aki akarta és megteremtette a dolgokat, kimondta nevüket, bemutatta az igazságukat. Példával illusztrálva: azért van „világítótorony”, mert van olyan, hogy „fény”, és azért van örömet, nyugalmat adó „fény”, mert van egy „végső, örök Fény”, Akitől minden dolog, így a „fény” is létét és léte értelmét/igazságát kapta.

„Az igazság szabaddá tesz”, vagyis megvigasztal – számos világnézete miatt üldözött, bebörtönzött, vagy vértanúvá tett embernek a kapaszkodója, a vigasza volt az igazság szemlélése, amelyben nem volt akadály sem a börtönrács, sem a meghurcolás vagy a halálveszély. Amikor István diakónust hite miatt halálra ítélik, e sötét helyzetben az Igazság szemlélése ad neki vigaszt, erőt:

„Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől. Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Amikor megkövezték Istvánt, az így könyörögött: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül! Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban.” (ApCsel 7, 55-60)

„Van igazság a földön”: józan ésszel az alapigazágok felismerhetők mindenki számára, ezek összefüggései és a Végső Igazsághoz való kapcsolódásuk viszont világnézeti kérdés, sőt hitbéli viszonyulást feltételez. Az igazság szabaddá tesz, ezért vigasz, jó azt mindig szemlélni, tiszta szívvel, fénye az emberi lét legsötétebb helyzeteiben is látszik.

Vigaszkereső gondolatok 63 - 2020.05.20.

A „vigasztalás” egyszerre jelent jelenlétet és cselekvést: jelen lenni annak, aki nehézségeket él meg, és tenni érte/vele, és úgy, ahogyan ő szeretné illetve a szükség kívánja. Ugyanakkor e jelenlét és cselekvés lehet rideg, érzelemmentes is – az ilyet nem nevezzük vigasznak, még ha gyakorlatilag segítő is mindez. A vigasz titka tehát nem csak az aktív jelenlét, hanem az ehhez rendelt együttérzés (empátia), vagyis a támogató, pozitív érzelmi „köret”.

Istenkapcsolatunk állandó kihívása, hogy ha nem is mindig, de olykor szeretnénk „érezni az Urat”. Lehetséges Őt érezni? Hasonlóan komoly lelkiségi kérdés is, hogy Ő mit érez velünk kapcsolatban. Istennek vannak érzései? Tapasztalhatjuk az érzéseit?

E kérdések kielégítő megválaszolásához írásom terjedelmi keretei szűkösek, van viszont pár olyan szentírási igazság, melynek szemlélése fellebbentheti a fátylat Isten irántunk való empátiájáról, így az ő vigasza érzelmileg is beazonosítható ajándék lehet számunkra. E tétel bemutatásához összegyűjtöttem pár szentírási szöveget (a teljesség igénye nélkül); közlésük mellett rövid kommentárt is illesztek hozzájuk.

1, „Az Úr ezután azt mondta neki: Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és kivezessem arról a földről egy jó és tágas földre, egy tejjel és mézzel folyó földre, a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták lakóhelyére. Mert Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból! (Kiv 3, 7-10)

• · Isten irántunk való érzéseit a Szentírás szinte mindig ugyanazzal a „képlettel” írja le: a) az Úrnak tapasztalata van az ember vigasztalanságáról; b) ez őt bensejében megrendíti; és c) cselekvésre indítja – ennek a háromnak az együttállását hívja a Biblia „irgalmazásnak” (irgalomnak). [Az itt vizsgált szövegek mindegyikében bejelöltem e képletet.]
• Isten látja, hallja, vagyis tapasztalatból tudja, mi van a népével (ott van vele), és nem közömbös népe szenvedéseivel szemben („belül feszíti” őt); a népe iránti érzései a népéért való tetteiből dekódolható (mit meg nem tesz értük!).

2. „Ezt mondták, s az idegen istenek valamennyi bálványképét eltávolították határaik közül, s az Úrnak, az ő Istenüknek szolgáltak. Erre ő megindult nyomorúságukon.” (Bír 10, 16)

• Az Isten iránti feltétlen hűség mindig nagy áldozattal jár. Sokszor egzisztenciálisan is egyszerűbb lenne megalkudni, hűlenné lenni az értékeinkhez, „úszni az árral”, mint kitartani a hit és annak követelményrendszere mellett. Az Urat „meghatja” (!), amikor valaki azért jut vigasztalanságba, mert hű maradt, vagy azért, mert le akar számolni a hűtlenségeivel (meg akar térni) – ez különösen is „meghatja” az Urat.

3. „Hogy adhatnálak oda téged, Efraim? Hogy szolgáltathatnálak téged ki, Izrael? Hogy adhatnálak oda téged, mint egykor Adamot, hogy tehetnélek olyanná, mint egykor Cebojimot? Szívem megváltozott bensőmben, és szánakozásom is felgerjedt.” (Óz 11, 8)

• Isten a hűségéről győzködi népét: nem hagyta el őket, nem cserélte el másokkal. Mondhatnánk: ő érzelmileg is ragaszkodik a népéhez, szívből kötődik hozzá, még ha a nép most tőle elhagyatva érzi is magát

4. „Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította a köztük lévő betegeket.” (Mt 14, 14)

• Az emberi betegség, nélkülözés, szükség Jézust mindig (!) megrendíti, olyannyira, hogy e hiányokat „érezni akarja a bőrén”, „hogy így beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: ő a mi gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket hordozta” (Mt 8, 17). Az Isten Fia az ember iránti „érzései” miatt vállalja a megtestesülést (Karácsony!), vagyis a „vigasztalan emberért vigaszból lesz emberré”.

5. „Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és sok mindenre kezdte őket tanítani.” (Mk 6, 34)

• A „pásztor nélküli nyáj” jellemzője a céltalanság, a távlattalanság, az „összevissza” élet, a kiszolgáltatottság, a védtelenség, az elhanyagoltság, az erőszak. Amikor Jézus ilyennek látja népét, az megrendíti („Nem kellene így élned!” „Több van benned, mint hogy ezt éld, így élj!” stb.), és cselekvésre készteti: elsősorban igéjével, tanításával „siet segítségünkre”, ami alkalmas arra, hogy a helyünkre kerüljünk, közösséggé váljunk stb.

6. „Akkor Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és azt mondta neki: Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!” (Mk 10, 21)

• Jézusnak egy konkrét ember iránt való mély érzéseiről igen ritkán és meglehetősen kimérten beszél a Szentírás. Az itt idézett evangéliumi mondat (mely Jézusnak a gazdag ifjúval való találkozását írja le) e ritkaságok közé tartozik. A magyar fordításban hozott „rátekintett, megkedvelte” az eredeti görög szöveg középkori latin fordításában „beleérzett (intuitus) és megszerette (dilexit)” kifejezésekkel szerepel. 
• Jézus tehát teljesen „átérzi”, „átlátja”, „tudja” az előtte álló embert, és ezzel a tudással, információval nemhogy nem él vissza, hanem ez a tapasztalata az ő „mindenét odaadni akaró szeretetének” (ez a görögben az „agapé”, és ebben a bibliai versben is ez szerepel) „kirobbantó szikrája” lesz.

7. „Amikor meglátta őt az Úr, megesett rajta a szíve, és ezt mondta neki: Ne sírj!” (Lk 7, 13)

• Korábbi gondolatfűzéreinkben láthattuk, hogy az ókori társadalmak legkiszolgáltatottabb lakói (a rabszolgákon kívül) az özvegyasszonyok és az árvák voltak. Az itt idézett „bátorítást (Ne félj!”) Jézus egy olyan özvegyasszonynak mondja, akinek egyetlen családtagja, a fia meghal (a naimi ifjú feltámasztásának története). Minden családi haláleset elemi tragédia, az itteni helyzet pedig talán még mélyebben az. Jézus belép ebbe a sötétségbe, és teszi ezt egészséges, őszinte emberséggel (megrendül; ugyanúgy, mint barátja, Lázár halálakor: akkor el is sírja magát – Jn 11, 35): reményt adó szavakat mond, „majd odament, és megérintette a hordágyat. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: Ifjú! Mondom neked: kelj föl! A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának.” (Lk 7, 14-15).

A vigaszban a hangsúly, tehát az őszinte együttérzéssel társult jelenléten van; hogy mindebből születik-e konkrét támogató segítségnyújtás az esetleges, és néha nem is lényeges. Isten mindig (!) együttérző velünk – a vele való beszélgetés, igéjének figyelmes hallgatása/olvasása (és ezek közben a belső csendünk) feltárja előttünk irántunk való vigasztaló, szerető érzéseit.

Vigaszkereső gondolatok 62 - 2020.05.19.

Az Úr kegyelmi meglepetései közé tartozik, hogy gyakorta olyan embereken keresztül siet a segítségünkre, akiktől ilyet nem várnánk, vagy egyáltalán nem is feltételeznénk. Az Úr nem fér bele egyetlen általunk létrehozott kategóriába sem, amit róla tudunk és hiszünk, ahogyan és amilyennek őt megismertük azt Egyházunk hitelesíti, de Isten mindig több, mint amit róla az értelmünk, a szívünk be tud fogadni.

Az Úr a „meglepetések” Istene, hiszen „bedobozolhatatlan” (Ő mindennél nagyobb, több), és így egyre újabb és újabb kihívás elé állít minket önmagával, önmaga elfogadásával kapcsolatban. Isten mindig több, és tettei is többek, mint amit felfogunk belőle. Cselekszik ott is, ahol senki sem látja, beszél ott is, ahol senki sem hallja, ad kegyelmet azoknak is, akikről nem hinnénk, szeret olyanokat is, akikről ezt nem gondolnánk. A vallási fundamentalizmusok számos problémája mellett talán a legnagyobb tévedése, hogy Istent és az ő tetteit „belegyömöszölik” egy általában nem is isteni (hanem meglehetősen emberi) eredetű kategóriába, és így „nem engedik meg Istennek”, hogy önmaga legyen (ez a fundamentalizmuslegnagyobb bűne).

A Biblia mindkét szövetsége emberét is megérinti ez a mentalitás:

· „Elment tehát Mózes és elmondta a népnek az Úr szavait, s egybegyűjtött hetven férfit Izrael vénei közül, s odaállította őket a sátor köré. Ekkor leszállt az Úr a felhőben, szólt hozzá és elvett abból a lélekből, amely Mózesen volt, s odaadta a hetven férfinak. Ezek, amikor megnyugodott rajtuk a Lélek, akkor prófétálni kezdtek, máskor azonban nem. Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiket Eldádnak, a másikat Medádnak hívták; ezeken is megnyugodott a Lélek, mert ők is az összeírtak között voltak, csak nem mentek ki a sátorhoz. Amikor ezek prófétálni kezdtek a táborban, elszaladt egy legény, s jelentette Mózesnek: Eldád és Medád prófétálnak a táborban. Nyomban azt mondta Józsue, Nún fia, Mózesnek sokak közül kiválasztott szolgája: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik! Ám ő azt mondta: Mit féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét! Aztán Mózes meg Izrael vénei visszatértek a táborba. (Szám 11, 24-30)

• „Ekkor János azt mondta neki: Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki. Jézus azt felelte: Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenünk, velünk van.” (Mk 9, 38-40)

A tőlem „nagyon más”, nem is annyira „más”? A „másként” gondolkodó, hívő, érző emberekkel való dialógusban mindig megfontolandó, amit Szent XXIII. János pápa amolyan vezérelvként tanított a keresztény felekezetek közötti egység (ökumenizmus) mibenlétéről: „keressétek először, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt”. Prófétálhat hitelesen az is, „aki nem volt a sátornál”, űzhet ördögöt hatékonyan az is, „aki nem követ minket”… Jöhet „istenes” vigasz onnan is, ahonnan nem várnánk.

Papnövendék korom óta végigkísér annak megrendítő tapasztalata, mennyi mindent tanulhatunk más felekezetű keresztény/keresztyén testvéreinktől. Meggyőződésem, hogy például Gyökössy Endre református lelkész (1913-1997) egyike a XX. század legnagyobb hatású keresztény/keresztény igehirdetőinek, aki írásaival, Biblia-magyarázataival, lelkivezetői szolgálatával felekezetektől függetlenül nyújtotta mindenkinek az evangélium vigasztaló fényét (számos írását katolikus könyvkiadók jelentették meg!). Katolikus papként bátran és jó lelkiismerettel tudom az ő műveit, gondolatait ajánlani bárkinek, és mai gondolatfüzéremhez is szívesen csatolom egyik legismertebb elmélkedését:

• Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
• Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
• Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.
• Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
• Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
• Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
• Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
• Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
• Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
• Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
• Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
• Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
• Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
• Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
• Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
• Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.”

(Gyökössy Endre, A Boldogmondások margójára – Máté evangélium 5. rész, 1-12. versekÖ

Vigaszkereső gondolatok 61 - 2020.05.18.

Nehézségeink, szenvedéseink kezelésében óriási segítségre (vagyis vigaszra) lelhetünk, ha van bennünk (némi) humorérzék, főleg, ha ebből nem hiányzik a saját magunkon való nevetés képessége. A humor összetett, gazdag jelensége életünknek, érdemes fejleszteni, hiszen a humor megtisztít (a latin „humor” szó, érdekes módon, eredetileg „folyadékot, nedvességet” jelent magyarul), mintegy lemossa rólunk (ha csak kis időre is), ami fáj, ami nehéz, ami szenvedés. Ebből következően erőforrás is, hiszen segít együtt élni azzal, ami nap mint nap „vérpadra küld”. 

Az igazi szellemesség a remény megnyilvánulása: keserű mellékíztől mentes derűre, humorra, szellemességre csak az képes, aki lát maga előtt fényt. A derűs életszemlélet, és ennek őrzése keresztény hitünk velejárója – „a savanyú uborkát szopogató szent nem hiteles” (hallottam párszor egy idősebb paptestvértől). A szellemesség, a derű akkor hiteles, ha tartalmában, megnyilvánulásában kiegyensúlyozott tud maradni: az ízléstelenség (mondanivalójában vagy csomagolásában), a másokat bántó/sértő humorizálás valójában a reménytelenség jele (vagyis vigasztalanság); az ilyen élcelődés mögött belső üresség és sötétség van (holott az igazi derű fényt ad, mert Fényt szemlél), ezért ez a „humor” sosem igazi vigasz. 

A vértanú Morus Szent Tamásra (1478-1535) egyházunk a humor szentjeként tekint, noha a hitükért életüket adó mártírokat általában nem így ábrázolja a hagiográfia (a teológiának a szentek életművével foglalkozó része), vagy a keresztény képzőművészet. Tamás az angol történelem egyik nagy alakja. Mélyen hívő katolikus; szeretető és hűséges férj, gyermekeinek szerető apja; kitűnően képzett jogász, művelt művészetpártoló, szegények istápolója. Karrierje meredeken – és a korban szokatlan módon – becsületesen (!) emelkedik: VIII. Henrik államminisztere lesz. Katolikus hite, és a király igazságtalanságaival és gonoszságával szembeni kritikája miatt kegyvesztetté válik; az elmebeteg, megszállott király terrorja őt is utoléri, koholt vádak alapján halálra ítélik és kivégzik. 

Derűjét, humorérzékét egy pillanatra sem vesztetette el, sem a börtönben, sem a vesztőhelyen. Tamás élete sok minden miatt példa számunkra, jelen vigaszkereséseinkben az ő mindvégig megőrzött jó kedélyének „lemásolása” valódi segítség lehet belső egyensúlyunk megtartására. Több minden mellett Tamás a derű ajándékát is minden nap kérte az Úrtól: 

„Uram, ha lehetséges,
adj nekem testi egészséget,
hogy ép szervekkel szolgálhassak neked!
Adj nekem Uram, egyenes lelket,
hogy lássam, mi a jó és helyes,
ne féljek a gonoszság támadásától
és minden ügyemet rendbe tudjam szedni!
Adj nekem, Uram, készséges lelket,
mely sohasem unatkozik,
nem panaszkodik,
nem kesereg és nem érzékenykedik!
Segíts, hogy ne törődjem
mértéken felül azzal a valamivel,
amit „Én”-nek hívnak!
Adj Uram humorérzéket!
Segíts, hogy értsem a tréfát,
hogy vidám legyek,
és másokat is fel tudjak vidítani!”

Ha valakit részletesebben is érdekel Morus Szent Tamás életrajza, ezt az általam is felhasznált honlapot tudom ehhez ajánlani: https://archiv.katolikus.hu/szentek/0622-89.html. 

A következőkben pedig álljon itt egy kis csokor Tamás végsőkig megőrzött szellemességéből:

•  Amikor Tamást beszállították a Tower börtönébe, azt mondta barátságosan a kapitánynak: ,,Uram, megígérem Önnek, hogy nem fogok panaszkodni ellátásra, lakásra és elhelyezésre. Ha mégis megszegném ígéretemet, vagy bármiben is terhére lennék önnek, akkor megengedem, hogy kíméletlenül tegye ki a szűrömet.” 
• Az egyik napon a börtönbe jött az államügyész, és elkobozta a könyveit és írószerszámait. Erre Tamás odalépett a ráccsal elzárt ablaknyíláshoz, és bezárta a súlyos fatáblákat. A megrökönyödött felügyelőnek szokott szívélyességével ezt mondta: ,,Ha egy kézművestől elveszik az anyagot és a szerszámot, nem marad más hátra, mint hogy bezárja a boltot.” 
• Miután meghozták a halálos ítéletet, közölték Tamással, hogy a király a felnégyelést kimondó ítéletet különleges kegyként a lefejezés enyhébb nemére változtatta. ,,Köszönöm a király jóságát” – mondta Tamás, és nevetve hozzáfűzte: ,,Kérem Istent, hogy minden barátomat őrizze meg a kegy efféle megnyilatkozásaitól.” 
• A hosszú börtön elgyöngítette. Úgy kellett a vérpadra fölsegíteni. ,,Lefelé már magam is lejövök” – mondta tréfálkozva. 
• A hóhér hozzálépett, és mélyen megindultan bocsánatát kérte. Tamás megölelte őt és azt mondta: ,,Te ma velem a legnagyobb jótettet fogod tenni, amit halandó ember a testvérével tehet. Ne tétovázz tehát és ne félj megtenni kötelességedet. Az én nyakam azonban meglehetősen rövid. Szedd hát össze magadat, nehogy mellé üss és árts a hírnevednek.” (A vejét arra kérte, hogy a kivégzése után adjon egy aranyat a hóhérnak.) 
• Maga kötötte be a szemét, majd a tőkére hajolt. A hóhér már megragadta a bárdot, amikor Tamás jelt adott, hogy várjon még egy pillanatra. Oldalra igazította a szakállát, és ezt mondta: ,,Ez igazán nem követett el felségsértést.” – Aztán lecsapott a bárd. (Állítólag tőle származik ez a lelkesítő – és erősen rendszerkritikus – szellemesség is: „Fel a fejjel, amíg van.”)

Vigaszkereső gondolatok 60 - 2020.05.17

Üzemelt egy időben Pécsett egy „Lesz Vigasz” nevű kocsma. A neve szellemesnek tűnik – a nevadai híres kaszinóváros, Las Vegas után –, ugyanakkor döbbenetes és elgondolkodtató. Egy kocsma, ahol „lesz vigasz”. Igen, sok olyan „ál-vigasz” van, amely csak a nevében, és hatásmechanizmusa első fokozataiban nyújt „kikapcsolást” (inkább, mint tényleges vigaszt), egyébként pedig nem, sőt, „vigasztalni akarása” címén óriási károkat okoz.

A hamis „vigaszok” veszélyére, álságosságára már Izajás próféta is felhívta kora társadalmának figyelmét, sok száz évvel Jézus születése előtt: „Ó, ti szomjazók mind, jöjjetek a vizekhez, és akiknek nincs pénzetek, jöjjetek, vegyetek gabonát, és egyetek! Jöjjetek, vegyetek gabonát pénz nélkül, és vételár nélkül bort és tejet! Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, és keresményeteket arra, amivel nem laktok jól? Figyelmesen hallgassatok rám, akkor majd jót esztek, és élvezitek a kövér falatokat.” (Iz 55, 1-2)

Vigasztalanságainkra sok „embertelen” (!) „gyógyszer” létezik, és itt most nemcsak az alkoholba menekülés tragédiájára gondolhatunk. Az elmúlt két hónapban napról napra kerestük, mi nyújthat vigasztalanságainkra igazi, hiteles megoldást, a jelen alkalommal csokorba szedtem a „hamis készítményeket” (mint a rossz gyógyszerek esetében) – „vonjuk ki együtt ezeket a forgalomból”!

Nem vigasz,

• ami úgy „vigasztal”, hogy közben lekapcsolja a lelkiismeretedet;
• ami bármiféle (akár ártalmatlannak tűnő) függőséget okoz;
• ami elvesz belőled ahelyett, hogy adna;
• ami másoknak (például a környezetednek) kárt okoz;
• ami úgy békít meg, hogy közben lelkileg, pszichésen nyugtalanná tesz;
• ami kifordít önmagadból, ami felerősíti a negatív tulajdonságaidat, jellemed gyengeségeit;
• mi elidegenít a szeretteidtől, barátaidtól;
• ami valójában nem több, mint elmenekülés életed valósága elől;
• ami irreális, nem vállalható (és nem vállalandó) áldozatokat követel tőled és a környezetedtől (például pénzben, időben);
• ami szembe megy a Tízparanccsal, az alapvető morális értékekkel, konvenciókkal.

Sajnos vannak csillapíthatatlan fájdalmak, feloldhatatlan szenvedések. A vértanúk szenvedéseit szemlélve viszont elmondható, hogy emberhez méltóbb („jobb”) ezekben elmerülve „elevenen égni”, mint olyan „kompromisszumos vigaszokat felvállalni”, amelyek rövid távon, úgy tűnik, csillapítják a bajt, de hosszú távon még nagyobb szenvedést, fájdalmat okoznak (például a függőségek). 

Jézusnak a kereszten „mirhával kevert bort adtak inni, de nem fogadta el” (Mk 15, 23). A „mirha” kis mennyiségben fájdalomcsillapító hatású, de alkohollal elkeverve kábítószer: Jézus nem akarta, hogy tudatát ezzel „kiüssék” – talán nemcsak magára gondolt, amikor ennek lehetőségét elutasítja szenvedése csúcspontján. „Példát adtam nektek…”

Lesz Vigasz, igen, a minden vigasztalanságot betöltő Vigasztaló, a Szentlélek által, akit Jézus nemcsak megígért övéinek, amikor azok átélik hiányában a legnagyobb elhagyatottságot (Isten elhagyott, nincs itt!), hanem ki is árasztja Őt rájuk, mégpedig saját vigasztalansága betetőzésekor: „Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom! Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: Beteljesedett! És fejét lehajtva átadta a Lelket.” (Jn 19, 28-30)

Vigaszkereső gondolatok 59 - 2020.05.16.

A tegnapi gondolatfüzérben elmélkedő olvasásra ajánlott Apostolok Cselekedetinek nagyon érdekes a szerkezete. A jobbára általános alanyban (egyes szám harmadik személyben) író, és így a maximális objektivitásra törekvő szerző (a mű jelentős részét Szent Lukács evangélista írta) a könyv 16. fejezetének 10. versétől többesszám első személyre vált. Innentől, tehát nemcsak elbeszéli a történteket, amelyeket gondosan összegyűjtött (érdemes egybeolvasni a Lk 1, 1-4 és az ApCsel 1, 1 verseit és felfedezni közöttük a nyilvánvaló irodalmi kapcsolatot), hanem személyes élménybeszámolóként közli azokat. Mondhatni, e ponttól Lukács útinaplóját olvassuk; és hiszem, hogy Lukács jól tette, hogy stílust váltott: a személyesebb közlés által sokkal szuggesztívebben „jön át” a sugalmazott üzenet is. 

Valaki nyilvánossá tett naplóját mindig szívesen olvassuk. A napló – legyen az útinapló, lelkinapló, irodalmi vagy történelmi memoár (emlékirat) – az írójának rendszerint „vigaszforrás”: azért írja le, hogy „könnyítsen a lelkén”, a napló gyakran egy „szelep”, ahol kiengedhetjük azt, ami belülről feszít. Kiterítjük „feketén fehéren” a kérdéseinket, a gondjainkat, a szenvedéseinket, a haragunkat, az útkereséseinket, és így mintegy távolságot vehetünk fel tőlük, „kívülről nézhetünk rájuk” (ezért ezeket már könnyebb lesz megoldani is). A napló ugyanakkor mindig „jó hallgatóság is”. Sok (lelkileg) magányos ember számára a napló mintegy „partner” („Kedves Naplóm!”), vagyis a mindenkiben zajló (csak nem mindig tudatos) belső „dialógus” egyszerre fiktív és mégis reális lehetőségévé lesz a belső világ megosztásának. A napló ezért „Soliloquia” – „Egyedül-beszélgetés” – is, ahogyan a sajátját nevezte Prohászka Ottokár, XX. századi magyar egyházunk híres alakja. 

Napló: vigasz, erőforrás, világos látás kiírni, leírni, de ugyanígy olvasni is, mert a diszkrécióból előbújt naplónak mindig küldetése van (ha nincs, megmarad a rejtettségében). A bergen-belseni koncentrációs táborban 1945. márciusában (a pontos dátum nem ismert) elhunyt Anne Frank „Naplója” neki is, és azóta a sok milliónyi (!) olvasónak is erő- és vigaszforrás lett (Naplóját több, mint hatvan nyelvre fordították le). 

A koronavírus miatti pandémia („világjárvány”) olyan eseménye az emberiség történelmének, ami bizonnyal örökre belekerül a következő nemzedékek történelemkönyveibe; és mi mindennek átélői vagyunk: megfigyeléseink, tapasztalataink értékkel bírnak, és mások számára is küldetésük lehet. A járvány miatt „takaréklángra tett” életünk immár két hónapja tart, és ez az idő alatt bizonnyal sok „belső dokumentáció” is készült (például „karanténnaplók”, blogok, vlogok stb.) – „vigaszt ad” ezeket kiírni, elkészíteni, és „vigaszt ad” elolvasni, megnézni. 

Ha nem is dokumentáltuk napról napra karanténba zárt világunk történéseit, időről időre azért mégis hasznos lehet egy összefoglaló jegyzetet készíteni, ha nem is a tényszerű eseményekről, de a kiérlelt tapasztalatokról, bölcs felismeréseinkről mindenképpen. Az átélt negatív tónusú helyzet így pozitívumok megszületését segítheti elő (mit tanultunk meg magunkról, az életünkről; miben nem élhetünk többé úgy, mint a járvány előtt stb.). 

A Szentírás számos irata ilyen esemény utáni reflexió gyümölcse: a szerzőnek szüksége volt az eseménytől való időbeli és lelki-szellemi távolságra ahhoz, hogy arra visszagondolva megtalálja abban Istent, és az ő üzenetét. Hiszem, hogy e járvány küzdelmei is terei lehettek/lehetnek az ilyen kegyelmi felismeréseknek – ezeket rögzítenünk kell, hogy sokáig meríthessünk belőlük (a járvány utáni időszakban is) „vigaszt” (!), erőt, világosságot, vagyis hitet.

Vigaszkereső gondolatok 58 - 2020.05.15.

Umberto Eco, a híres olasz filozófus mondta egyszer, hogy az embernek annyi élete van, ahány könyvet olvas. Azt hiszem, e gondolat különösen is igaz az irodalmi alkotásokra, a versekre, regényekre, drámákra. Az irodalomnak valahol az is a célja, hogy az embert bevonja a közölt gondolat folyamába, tegye az olvasót a gondolati ív, vagy a cselekmény, a közlés aktív részesévé. Amikor olvasok, kiszakadok életem aktualitásából, akkor valahol „máshol” vagyok, más életet élek. Ezt néha jól esik megtenni…

Írni, olvasni – tapasztalatból tudjuk, hogy sok esetben egészséges „vészkijáratokká” tudnak válni; sőt, számos közismert irodalmi alkotás született meg a szerző „vigaszkeresése” okán (például Juhász Gyula számára a költészet menekülés is volt magánya, kudarcai, lelki sötétségei, betegségei elöl).

Írni, olvasni – e képességek hozzátartoznak az emberi méltósághoz, így minden kor és civilizáció az emberi szellem alapképességei közé sorolja ezeket, ezek nélkül az ember léte és méltósága minőségi deficitben van. Az írástudatlanság nemcsak az embertelen nyomor egyik forrása és megnyilvánulása (a nyomorból az egyik kiút – a munka és a velejáró méltó fizetés mellett – pont a tanulás!), hanem mintegy „evolúciós visszacsúszás”. Írni, olvasni – olyasmi ez, mint tisztálkodni, rendszeresen és egészségesen étkezni, emberi kapcsolatainkat ápolni. Írni, olvasni – ennyire „alap” és lényeg, mégis, úgy tűnik a világ jelen civilizációs kihívásai elkezdték visszabontani méltóságunk, alapvető identitásunk ezen végtelen értékét. Sajnos egyre nő a funkcionális analfabéták száma (bár sajnos, itt, Magyarországon is jelen van még mindig a tényleges írástudatanság is), az Egyesült Államok némely államában a gyerekeknek nem már tanítanak kézírást (mondván a mai fiatalok már a telefonjukba „pötyögnek”, a laptopjukon „írnak”…).

Egy tavalyi felmérés szerint mi magyarok Európa tíz legolvasottabb nemzete közé tartozunk, és egy év alatt kétszer annyit költünk könyvekre, mint a lakosságszámát tekintve nálunk kétszer nagyobb Románia; pedig, egy könyvkiadással foglalkozó ismerősöm elmondása szerint, nálunk is láthatóan csökken a könyvek iránti igény. Olvasni (és írni) kell, és ez kereszténységünk alapigénye is. Minden nagyobb vallásnak vannak „Szent Könyvei”, de meggyőződésem, hogy a zsidóságnak és a kereszténységnek az olvasáshoz való hitbéli (!) viszonya volt az a „szikra”, amely a világot mára – úgy ahogy – olvasóvá tette. 

„Vedd és olvasd” – hallotta Szent Ágoston a „titokzatos hangot”, amikor belső sötétségei kezdték egyre jobban összeroppantani az életét; a Szentírás felfedezése (olvasása!) kiérlelte benne az Úrnak való önátadását, hitét. Isten Igéjének nyitott szívű olvasása a keresztény hit és lelkiség egyik alapmotorja – igazán nem lehet hinni, és az imádságban növekedni az Élő Igével való rendszeres és elmélyült kapcsolat nélkül (mert hiszen a Szent Szó által mi magát az „Isten olvassuk”!). „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által.” (Róm 10, 17)

Sok szerzetesközösség napirendjnek része a kötelező olvasás. Ez néhol konkrétan a Szentírás olvasását jelenti, másutt bármit, ami a szerzetes épülésére szolgál; van ahol ezt együtt, egy közös teremben, csendben végzik a tagok, máshol mindenki a maga cellájában egyedül. Ami közös, hogy ezt tenni kell, és nem akkor, amikor aznap talál a szerzetes rá idő, hanem meghatározott időpontban, amikor csak ezt teszik, és mást nem. Érdemes lenne ezt a nem szerzeteseknek is meghonosítaniuk az életükben. 

Az írás-olvasás segítség: táplál, felépít, világosságot gyújt, egy kérdést új fényben mutat be, néha eltereli a gondolatokat a gondjainkról, olykor megvigasztal (például egy szép vers). 

Pünkösdig még a húsvéti időben vagyunk: és ennek az időszaknak kitűnő kísérő olvasmánya lehet az újszövetségből az Apostolok Cselekedetei. Szeretettel ajánlom ezt az újszövetségi „kalandregényt” irodalmi időtöltésnek is (tényleg nagyon regényes ezt egyben elolvasni), de természetesen hitünk, Istenkapcsolatunk táplálására is, hiszen regényes műfaja ellenére azért, ne feledjük, ez is Biblia (!).

Vigaszkereső gondolatok 57 - 2020.05.14.

„Azt mondta erre Mózes Izrael fiainak: Íme, az Úr név szerint meghívta Bezeleélt, Úrinak, a Júda törzséből való Húr fiának fiát. Eltöltötte őt Isten lelkével, bölcsességgel, értelemmel, tudással és minden ismerettel az aranyból, ezüstből és rézből való munkák kigondolására és elkészítésére, kövek metszésére, fa faragására. Mindazt, amit mesterséggel el lehet készíteni, a szívébe adta. Ugyanígy Oliábnak, a Dán törzséből való Ahiszámek fiának is. Betöltötte mindkettőjüket bölcsességgel, hogy tudjanak faragott, műszövő és hímzett munkákat készíteni kék, bíbor, kétszer festett karmazsin színű fonalból és lenből, tudjanak mindenfélét szőni és mindenféle új dolgokat kigondolni.” (Kiv 35, 30-35)

Május elején olvashattuk a hírt, mely szerint a középiskolákba felvett fiatalok kétharmada az érettségi mellé szakmát is szeretne, így szakközépiskolába jelentkezett és nyert felvételt. Jó hír ez, és nem csak amiatt, mert kevés a szakember, hanem mert ez a kézművesség/iparosság mélyebb megbecsülését is jelenti a társadalomban. 

Az ószövetségben a szakmunkás is Istentől kapott hivatásnak számított, mint az a fenti idézetben is olvashatjuk. A kézműves/iparos Istentől és „Istenből” kapta, amit tud, tudása így hallatlan érték és egyben az „Istentudás”, a bölcsesség forrása, lehetősége is. Pál apostollal kapcsolatban írtam, hogy neki volt szakmája is (ponyvakészítő mester), amellett, hogy a kora egyik legmagasabban képzett rabbija, írástudója volt. Az akkori értelmiségre általában jellemző az „univerzális” tudás iránti igény, vagyis a zsidó szellemi elit tagjainak volt valamilyen mesterségből „szakmunkás végzettsége is”. Az alkotó, manuális munka így válik az Isten igéjéről való tudás „társtudományává”, vagyis közvetítő, mintegy „kapu” az Isten és az ember közötti szellemi párbeszédben.

A manuális munka, tehát szellemiség is, és ezért valamiképpen mindig művészet is. Az ókori civilizációkban a művész és a kézműves/iparos nem volt két különböző entitás: a művész az a kézműves/iparos ember volt, aki a „szakmáját” a tökéletességig csiszolta. A közössége tiszteletet tanúsított iránta, és nem személyisége esetleges furcsaságai, extravaganciája miatt (ld. az ún. „művészi alűrök”, meg a „zsenierkölcs” álságossága), vagy mert a korabeli média valamiért (pénzügyi) fantáziát látott benne és ezért „felkapta” (sztár- és celebkultusz), hanem azért, amit alkotott. A művész és a mesterember egyazon valóság „ikergyermekei” (sokszor „sziámi ikrei”), mégpedig Isten emberbe oltott saját hatalmának, a teremtésnek rokon megnyilvánulásai. 

Az ember „Isten képe és hasonlatossága” (Ter 1, 27), és ez abban is megnyilvánul, hogy az ember is „teremthet” – azért idézőjelben, mert mi mindig „valamiből valamit alkotunk”, míg Isten a semmiből hozza létre a létezőt, az ő teremtése minőségileg is messze több, mint a miénk. Mondják is filozófusok, hogy teremteni csak Isten tud, mi legfeljebb csak „alkotunk”.

A teremtett dolgok jók („és Isten látta, hogy ez jó” – olvassuk minden egyes dolog megszületése után a Teremtés könyvében), sőt a Szentírás más könyveiben azt is olvassuk, hogy szépek is, hiszen gyönyörködtetik az embert (és Isten maga is gyönyörködik alkotásaiban). Ebből következően az ember alkotásainak is (legyenek azok szellemiek vagy anyagi természetűek – láttuk, e kettő egy tőről fakad) jónak és szépnek kell lennie, így méltó a mű az alkotójához: a „termék” az azt előállító emberhez, az alkotó ember pedig a Teremtőjéhez. A művészet bibliai-keresztény felfogásának ez a szemlélet az alapja és célja: jót és szépet alkotni, és elsősorban magáért az alkotásért („teremthetek”), annak öröméért, valamint „Isten dicsőségére és az ember megszentelésére” (e mondat a II. vatikáni zsinat liturgiáról szóló konstitúciójából való – ezek liturgikus cselekményeink céljai is). 

Jót, szépet, sőt gyönyörködtetetőt – a keresztény művészet mindig a teremtő Isten „tükrözése”: Isten szép és jó, és e kvalitásai áradnak ránk alkotásaiból, még azokból is, amelyeket egy ember által alkot meg. Az elhivatottan, szakmailag pontosan és alaposan dolgozó művész/iparos (mert ebből a szempontból is e kettő ugyanaz!) tettei, művei Istenről beszélnek, az ő ember iránti szeretetéről tesznek tanúságot.

Jó és szép, tehát „tükröz”, feltár valamit Isten végtelen jóságából és szépségéből, ezért az alkotás maga és annak „terméke” vigaszforrás az ember számára. Nemcsak a munka „terápia” (kikapcsol, elfeledteti egy időre a gondokat stb.), hanem gyümölcsének szemlélése is: csodálkozni, gyönyörködni, mintegy „elveszni a szépben”. Az alkotás, mivel értéket hoz létre „pénzbe kerül, de mégis ingyenes”: a művész/iparos „méltó a maga bérére” (Mt 10, 10), ugyanakkor a szemlélhető alkotás (a munka folyamata – „valami lesz”) és annak végeredménye megfizethetetlen és birtokolhatatlan (!) érték, ami felemeli az embert, „megszenteli”.

Minden alkotói tevékenység (akár egy sütemény elkészítése is) művészetté nemesülhet – és ezáltal vigasz van benne –, ha több tud lenni a célszerűségnél, ha az alkotó bele tudja csempészni a művébe a szépet, az esztétikumot, a létezés örömét, ha az alkotás szeretetet, figyelmességet, örömöt, mélységet közöl annak befogadójával. E karanténos időszak kiváló alkalom arra, ahogyan ezt sokan fel is fedezik, hogy otthonunk zártságát betöltse a teremtés/alkotás kegyelmi élménye: a kézimunka, a barkácsolás, a „kreatívkodás”, a „konyhatündérkedés” öröme, vigasza, ajándéka, „Istentapasztalata”.

Vigaszkereső gondolatok 56 2020.05.13.

„Érints meg és én elhiszem,/ hogy nemcsak egyedül létezem, /hogy más is itt van még velem,/ testét-lelkét megérinthetem” – énekli (Kovács) Ákos a Bonanza Banzai 1994-es Jóslat című albumán. Érintés, simogatás, cirógatás, ölelés, kézszorítás – ezek tapasztalata, átélése mindig erőt, békét, jó érzést, vigaszt tud adni mindenkinek.

A lelkesítő szavak segíthetik a nehézségekkel küzdő embert a problémamegoldás elkezdésére, míg az „érintés” (és most használjuk ezt a kifejezést a fentebb leírt testi gesztusok gyűjtőfogalmaként) „beszáll” a megoldásba. A lelkesítő szavak olyanok, mint a szurkolók buzdító rigmusai a lelátóról, míg az „érintés” maga a beálló cserejátékos, aki leváltja az elfáradtat, megsérültet (sokszor megfigyelhető, hogy a lecserélt játékos és a belépő csere „kezet fognak”, a váltáskor).

Az „érintés” vigasztaló valóságának titka, tehát az a teremtő erő, amely azon túl, hogy képes megcsillantani a reményt, el is indít e remény felé. Az „érintés” nem csak érzelmileg tölt, tehát fel, hanem mintegy rátesz a vigasztalanság megoldásának útjára, meg is téteti velünk a megoldás első lépését. Az „érintés” teremtés. A vatikáni Sixtusi-kápolna mennyezetén Michelangelo híres teremtés-freskóján Ádámot Isten érintése kelti életre: ujjával megérinti Ádám ujját; szinte érezzük az isteni Élet „szikrázó kisülését”, villámszerű átáramlását az emberbe – zseniális megsejtés. Ákos is szemlélhette mindezt, hiszen dalát így folytatja: „az ujjbegyedben lüktet az élet, /érints, érints meg!”

A teremtéskor Isten a föld nedves agyagát „simogatva” formálja meg az embert (Ter 2, 7), és ez a simogató, vigasztaló teremtő erő ott van vigasztalanság-tapasztalataink „mögött is”: a „vigasztalanság” („szenvedés”) az, amikor „az Úr keze másként érint minket” (vö. Zsolt 77, 11) – talán „erőteljesebben nyom meg, simít rajtam végig”. Az ószövetségi Jób, a szenvedés/vigasztalanság „nagy prófétája” (mert hiszen e bibliai könyv szenvedés-teológiája Jézus szenvedésének mélységeit jövendöli meg) kéri is az Urat, hogy „vegye le róla a kezét” (Jób 13, 21), mert ez már „soknak tűnik” az érintéséből. A szenvedés/vigasztalanság tapasztalataink Isten minket alakító, formáló (teremtő!) munkájának a része: „Nincs-e a fazekasnak hatalma az agyag fölött, hogy ugyanazon anyagból az egyik edényt tisztes célra készítse, a másikat dicstelenre?” (Róm 9, 21)

Karanténba zárt kapcsolattartásunk legnehezebb valósága az „érintéseink” valóságának „böjtre fogása”: úgy ölelnénk a rég nem látott ismerőst, olyan szívesen megpuszilnánk… (marad a legfeljebb „másfél méterről” történő „szemmel érintés/ölelés”). Ez is az „isteni fazekas” minket alakító „érintése”: a javunkra válik, még ha most nem is tudjuk, miként.

Ha majd véget ér ez a távolságtartási kényszer, be kell majd pótoljuk elmaradt érintéseinket, öleléseinket… 😊

[Mai írásom első bekezdésében hivatkozott Bonanza Banzai szám itt hallgatható meg: felül]

Vigaszkereső gondolatok 55 - 2020.05.12.

Szent Pál apostol írásaival az év szinte összes vasárnapi és ünnepnapi szentmiséjén találkozni szoktunk. Tizenharmadik apostolnak is szokás őt nevezni; ő is apostol, Jézus maga hívja meg őt erre a megtérésekor, és e küldetését a „tizenkettő” is elismeri, őt maguk közé számítják.

Pál apostol valamikor Kr. u. 5 és 10 között születhetett (nagyjából 10-15 évvel lehetett fiatalabb Jézusnál) – a pontos dátum nem ismert. A mai Törökország területén született és nevelkedett (déli, földközi-tengeri partvidékén) egy Tarzosz nevű, akkor jelentős görög városban. Zsidó ember, családja a helyi zsidó közösség (diaszpóra) tagja, édesapja ponyvakészítő iparosember (rakományok letakarásához, nomád népek valamint a katonaság sátraihoz használták ezeket akkoriban) – a fiatal Pál is elsajátítja ezt a mesterséget, „szakmunkás” végzettsége is lett. Az apostolnak két (kereszt)neve volt. Szüleitől zsidó (kereszt)nevet kap – Saul –, de mivel ők a római birodalom teljes jogú polgárainak számítottak (a birodalom területén élő népek egy része megkapta ezt a kiváltságot a hódítóktól, míg mások nem – a Szentföld lakói például nem, és köztük Jézus sem), a római adminisztráció a nem latin nevű polgároknak latin is nevet adott – így lett a Saul(us) Paulus is, vagyis Pál (latinul „alacsonyat”, „kicsit” jelent e név – az apostol alacsony termetű is volt). Pál családja zsidó, de az anyanyelvük már görög, így Pálé is – Pál görög nyelve egyszerű, természetes, de mégis választékos.

Fiatal felnőtt, amikor lehetőséget kap, hogy rabbinak (írástudónak) tanuljon. Szüleinek, és pártfogóknak jóvoltából beiratkozhat a kor legjelentősebb „rabbiképző intézeteinek” egyikébe: a jeruzsálemi Gamáliel rabbi tanítványa lesz. Ez az iskola a zsidó hitélet farizeusi irányzatához tartozik, így Pál is farizeussá lesz. Tökéletesíti (az otthon is tanult) a hébert és az arámit, teljesen magáévá teszi az (ószövetségi) Szentírást, az Írás kiegészítő könyveit (a Talmudot és a Misnát), valamint a rabbik hozzájuk kapcsolódó magyarázatait. Iskolája legképzettebb tanítványa, amikor kitör Jeruzsálemben az első keresztényüldözés (Kr. u. 30-35 körül): ő maga is részt vesz az üldözésben, jelen van Szent István diakónus kivégzésénél is. István halála után a keresztényellenes pogromok élére áll, a jeruzsálemi zsidó vezetés felhatalmazást ad neki, hogy a szomszédos Szíria provinciába is utánamenjen az odamenekült keresztényeknek. Damaszkusz előtt útközben egy látomásban találkozik Jézussal, ebbe belevakul. Damaszkuszban pár nap lelki sötétséget követően megkeresztelkedik, életét ezzel végleg átadja Jézusnak; látását visszanyeri, és a rá jellemző lendülettel és szenvedéllyel zsidó vallási ismereteit „átkapcsolja” az evangélium szolgálatába. A keresztényüldöző erők ellene fordulnak, így menekülnie kell – először a mai Szíria és Irak sivatagos határvidékére menekül (ezt a területet akkoriban Arábia névvel illették), az ottani csendes rejtettségét imádsággal tölti. Jeruzsálembe megy, az apostolok tanítványaként letisztul benne az evangélium ismerete, lelkes munkatársukká lesz az igehirdetésben.

Munkatársakat maga mellé véve (a leghíresebb és leghűségesebb munkatársa Szent Lukács evangélista) három nagy missziós utat jár be, főleg a mai Török- és Görögország területén. E három útját jobbára gyalog és hajóval járja be, a három út együttes hossza kb. 9000 km. Utazásainak célja: Jézus evangéliumának hirdetése, keresztény közösségek (egyházközségek) létrehozása, a meglévő közösségek hitének megerősítése. E szolgálatát támogatandó kezd el leveleket is írni (általában diktálta leveleit): az újszövetségi Szentírás tizenhárom levelet tulajdonít neki. Útjai során hite és szolgálata miatt sokszor kellet bántalmazást elszenvednie (egyszer majdnem halálra kövezték), többször volt börtönben is. Utolsó letartóztatásakor (Jeruzsálemben) fellebbez a római császári bírósághoz, ezért hajóra teszik és Rómába szállítják. A tengeren viharba kerül a hajójuk, Máltához közel el is süllyed, háromnapnyi tengeren hánykolódás után partot érnek, majd folytatják útjukat a Városba. Rómában több évig „tologatják az aktáját”, ez idő alatt házi őrizetben tartják. A Neró császárral kitört keresztényüldözés második nagy hullámában halálra ítélik és Kr. u. 67-ben a városon kívül egy erdőben lefejezik (római polgárt nem szabadott keresztre feszíteni, csak a polgárjoggal nem rendelkezőket). Péter apostol mellett a legnagyobb hatású apostola Egyházunknak. 

Leveleit lapozgatva feltűnik, hogy az apostol milyen gyakran ír a vigasztalásról. Sokat szenvedett ember volt, aki tapasztalatból is tudta, hogy mind az ember-ember közötti viszonylatban megélt vigasztaltság, mind az Úrnak Jézusban nyújtott vigaszában mekkora erő és világosság van (és ez a vigasz mintegy az evangélium lényege). Írásaiból összegyűjtöttem egy csokornyit, merítsünk belőle vigaszt, erőt, bátorítást mi is. Az idézett leveleket a keletkezés kronológiai sorrendje szerint közlöm.

1. 16Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, 17azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. 18Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel. (1 Tessz 4, 16-18)
2. 9Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, 10aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ővele éljünk. 11Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek. (1 Tessz 5, 9-11)
3. 16Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, 17bátorítsa és erősítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben. (2 Tessz 2, 16-17)
4. Aki pedig prófétál, embereknek beszél, az ő épülésükre, buzdításukra és vigasztalásukra. (1 Kor 14, 3)
5. 4Márpedig minden régi Írást a mi okulásunkra írtak meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból származó béketűrés és vigasztalás által. 5A béketűrés és a vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy Jézus akarata szerint egyetértés legyen köztetek, 6hogy egy lélekkel és egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját! (Róm 15, 4-6)
6. 3Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. 5Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. 6Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erőt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. 7Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is. (2 Kor 1, 3-7)
7. 6De Isten, aki megvigasztalja a megalázottakat, megvigasztalt minket Títusz megérkezésével; 7sőt nemcsak az ő megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel megvigasztalódott köztetek, mert elbeszélte nekünk vágyódásotokat, sírásotokat, buzgólkodásotokat érettem, úgyhogy még jobban megörültem. (2 Kor 7, 6-7)
8. 4Hálát adok mindenkor Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban – 5hiszen hallottam szeretetedről és hitedről, amellyel az Úr Jézus és az összes szent iránt viseltetsz –, 6hogy a hitben való közösségünk nyilvánvalóvá váljék minden jócselekedet megismerése által, amely köztünk Krisztusban megvalósul. 7Nagy örömöm telik és vigasztalódom szeretetedben, hogy felüdült a szentek szíve általad, Testvér! (Filem 4-7)
9. 10Köszönt titeket Arisztarchosz fogolytársam, és Márk, Barnabás unokaöccse, akiről utasításokat kaptatok – ha hozzátok megy, fogadjátok be –, 11valamint Jézus is, akit Jusztusznak hívnak. A zsidók közül csak ők munkatársaim Isten országának hirdetésében, és a vigasztalásomra is voltak. (Kol 4, 10-11)

Vigaszkereső gondolatok 54 - 2020.05.11.

A ma embere szótárában nagyon fontos, és emiatt gyakorta használt kifejezéssé lett a „boldogság” és annak (igei, igenévi) változatai. A „boldogság” – egyszerű megközelítésben – a vigasz csúcsélménye, vagyis e fogalmak (és a hiányukra vonatkozó ellentétük: „vigasztalanság” – „boldogtalanság”) egymással korrelatívak.

Az embert az Úr alapvetően hiányosnak teremti („Nem jó az embernek egyedül lennie” – Ter 2, 18), hogy e megtapasztalt hiányosság (ebből születik a „vágy”!) Istenhez vezesse őt; az Úr az, aki megválaszolja az ember hiányait: mindet – a választott nép a pusztában ételre vágyott, és meg is kapta –, de különösen a „mélyebbeket”, az igazán emberieket, mint például a fentebb idézett helyzetben Ádám megkapja az igazi társat, akire vágyik, akit keres, Évát.

Isten hiánybetöltő, és emiatt hívőnek lenni azt is jelenti, hogy a hiányainkkal Istenhez fordulunk, ő pedig a vágyott dolognál, személynél sokkal többet ad, önmagát: adja a Szentlelket (Lk 11, 13), akit Jézus az ő eltávozása miatti hiányt betöltő Vigasztalónak nevez az Utolsó Vacsorán (Jn 14, 16).

Ismert Jézusnak a boldogágokról szóló mondásgyűjteménye, amely két redakcióban maradt ránk: Mt 5, 3-12 és Lk 6, 20-23. E két egymással megfeleltethető szövegcsoporton kívül azonban Jézusnak van még kijelentése arról, kit és miért nevez boldognak. Összegyűjtöttem a evangéliumokból tizenkét olyan igehelyet (pont ennyit találtam egy újszövetségi konkordanciában, szómutató szótárban), ahol Jézus az ember (a hívő) boldogságról tanít (úgy tűnik, Márk evangéliumában nem található meg a boldogság/boldog kifejezés és annak derivánsai). Minden különösebb kommentár nélkül közlöm itt ezeket; szeretettel buzdítalak benneteket arra, hogy imádságosan „merüljetek el” ezekben, megkeresve azt a vigaszt/boldogságot, amelyet az Úr neked kínál.

1. A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta. (Mt 13, 16-17)
2. És ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus azt felelte neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. (Mt 16, 15-17)
3. Mit gondolsz, ki az a megbízható és értelmes szolga, akit az úr háza népe fölé állít, hogy adja ki nekik az ételt kellő időben? Boldog az a szolga, akit ura, amikor megérkezik, ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. (Mt 24, 45-47)
4. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki. (Lk 1, 41-45)
5. Tekintetre méltatta (az Úr) szolgálója alázatosságát, Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék. (Lk 1, 48)
6. Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem. (Lk 7, 22-23)
7. Történt pedig, hogy amikor ezeket mondta, a tömegből felkiáltott egy asszony: Boldog a méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál! Erre ő azt mondta: Inkább azok a boldogok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják azt! (Lk 11, 27-28)
8. Annak pedig, aki őt meghívta, ezt mondta: Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne a barátaidat és testvéreidet hívd meg, se a rokonaidat és gazdag szomszédaidat, akik majd téged is meghívnak és viszonozzák neked. Amikor vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Így boldog leszel, mert ők nem tudják azt viszonozni neked. De amikor az igazak feltámadnak, megkapod jutalmadat. Az egyik vendég ennek hallatára így szólt hozzá: Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában! (Lk 14, 12-15)
9. Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. Erre az sietve lemászott, és boldogan befogadta. (Lk 19, 1-6)
10. Nagy népsokaság követte őt, köztük asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus odafordult hozzájuk, és így szólt: Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert jönnek majd napok, amikor azt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! (Lk 23, 27-29)
11. Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Úr, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek. (Jn 13, 12-17)
12. Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: Békesség nektek! Azután azt mondta Tamásnak: Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás azt felelte: Én Uram és én Istenem! Jézus erre azt mondta neki: Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek. (Jn 20, 26-29)

Vigaszkereső gondolatok 53 - 2020.05.10.

Gyermekkorunk óta kísér bennünket a játék/játszás vigaszt nyújtó élménye. Ősidők óta jelen van az emberi létezés alapigényei között a játék, és nem csak a gyermekek, hanem a felnőttek számára is – a régészek minden földrészen, minden kor és civilizáció embereinek sírjaiban találnak játékokat. A játék hozzánk tartozik, ezért amikor a játszhatunk valami hasonlót élünk meg, mint az ünneplésben: elkezdjük teljesen másként megélni a minden nap megélt életet, és ez a másként létezés felemel, megtisztít („adrenalin és katarzis”), új távlatokat nyit meg előttünk. Játszani: vigasztaló, reményt nyújtó valóság. Járjuk hát körül ezt a gazdag valóságot (a teljesség igénye nélkül)!

1. A játék egyik legnagyobb igazsága, hogy önfeledtté tesz. A játszó embert elragadja a játék cselekménye, sodrása; a tetteink (és a beléjük kódolt üzeneteink), mivel a viselkedésünket kontroll alatt tartó mechanizmusaink fellazulnak, spontánná, természetessé, őszintévé lesznek – a játék az egyik legjobb ön- és társismereti valóságunk.
2. Az önfeledtség egyik hozadéka a szabadság, a „kiterjeszthető én” élménye: „több vagyok, mint amit belőlem a hétköznapok megmutatnak”, „nem tudtam, hogy ezt is meg tudom csinálni…” Erős engedelmességben („alávetettségben”) élő, dolgozó emberek között a játék igénye is mindig nagyobb (nem véletlen, hogy a kamaszfiúk egész nap fociznának…).
3. A csapatépítés egyik legjobb eszköze a közös játék. Kibontakoztat (és persze közben „vizsgáztat”) olyan képességeket, mint együttműködés, összefogás, segítségkérés, mások érdekeinek figyelembevétele. A játék alázatra, mások tiszteletére tanít – megkerülhetetlen pedagógiai eszköz.
4. A játék hallatlan személyiségfejlesztő erővel bír: fejleszti a gondolkodást (taktikai érzék, stratégiaépítés, absztrakcióra való képesség), motiválja az akaratot (az iskolai tornaóra test „nevelés”, vagyis az akarat nevelése), együttműködésre késztet másokkal, edzi a testet, örömet, katarzist ad.
5. A játék a Teremtőtől kapott alkotó erő és képesség megélése.
6. A játék gyakori velejárója a versengés, versenyszellem, amelyben a cél sohasem a másik (a rivális) megalázása, a rajta, a személyén való felülkerekedés. A rivális jelenléte egy „fordított irányú győzelem” lehetőségét hozza: a vele való versengés arra késztet, hogy magamból a legtöbbet kihozzam, a hozzá való igazodás önmagam folyamatos felülmúlására (legyőzésére) ösztönöz. A társas játékban a vesztes is mindig győztes – feltéve, ha őszintén küzdve „bukta el” a győzelmet.
7. A játék béketeremtő erő: az olimpiai játékok is ezt a célt szolgálták (szolgálják) az egymással rivalizáló görög városállamok között az ókorban. Ma is így kellene ennek lennie…

A sor folytatható.

A mai evangéliumban (Jn 14, 1-2) Jézus az Atyával való szeretetegységéről tanít. Ő az Atya szeretett Fia, teljesen egy Vele „önfeledt” (!) szeretetben, hiszen neki mindenben az Atya számít, neki Ő a minden. A keresztény ókor nagy teológusai (például Szent Atanáz) az ószövetségben „időtlen idők óta” létező Bölcsességről szóló kijelentéseket az Atyával egylényegű Fiú jövendölésének tartották. E szövegek közül az egyik legkifejezőbb a Példabeszédek könyvében található, ahol a Bölcsesség (így, nagy kezdőbetűvel) gyermekként, önfeledten játszadozik Atyja mellett, miközben Ő megteremti a világot: 

„Az Úr szerzett engem útjai elején, kezdetben, mielőtt bármit is alkotott. Öröktől fogva rendelt engem, ősidők óta, még a föld előtt. Nem voltak még tengerek, én már fogantattam, még nem törtek elő a vízben dús források, még nem álltak a hegyek súlyos tömegükben, a halmok előtt születtem. Még nem teremtette meg a földet és a folyókat és a földkerekség sarkait, amikor az eget felállította, már ott voltam, amikor biztos törvénnyel kört vont a mélység színe fölé. Amikor a fellegeket odafenn megerősítette, és kimérte a vízforrásokat. Amikor a tengert körülvette határával, és törvényt szabott a vizeknek, hogy át ne hágják határaikat. Amikor a föld alapjait megvetette, ott voltam mellette, mindent elrendeztem, és gyönyörködtem nap nap után, színe előtt játszadoztam mindenkor. Játszadoztam a földje kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni.” (Péld 8, 22-31)

Isten Szentháromság: három isteni személy egyetlen isteni lényegben. Istenben ez a hármasság a szeretet végtelensége és önfeledtsége; talán nem túlzás azt mondani, hogy Istenben ez az örök szeretet a személyek között egyfajta örök játékosság is – végtelen katartikus öröm. Az Isten képére alkotott ember szívébe oltott játék képessége, tehát a szeretethez szükséges önfeledtség (ön-felejtés, a másikra való fókuszálás) dinamizmusa, gyógyító, vigasztaló ereje.

A járvány miatti „mozgáskorlátozás”, összezártság kitűnő lehetőség a közös játékra: nemcsak az időt múlatja, hanem életben tartja bennünk a reményt, vigaszt ad.

Vigaszkereső gondolatok 52  -   2020.05.9.

Naponta elsétálok a székesegyházi plébániától alig száz méterre található Janus Pannonius utca 5. számú ház előtt, melynek oldalán találjuk Dr. Berze Nagy János néprajzkutató emléktábláját. A híres néprajztudós itt élt és dolgozott 1924-től 1946-ban, hatvanhét éves korában bekövetkezett haláláig. Berze Nagy egyike a magyar népmesekincs legnagyobb gyűjtőinek és rendszerezőinek, a szakirodalom szerint az általa összeállított és kb. ötszáz (!) magyar népmesét feldolgozó népmesekatalógusa és szótára világszinten is egyedülálló mű (más népek, kultúrák meseanyagát sem dolgozták fel irodalomtudományi szempontból úgy, mint ő és más magyar kutatók az igen gazdag magyar népmesekincset).

A mesék „nem mesék”, és éppen ezért az emberi szellem különleges alkotásai, melyekre nemcsak a gyermekeknek van szükségük a valóság és benne a saját életük, szellemük, erkölcseik, lelkük mélyebb megismerése miatt, hanem kortól függetlenül mindenkinek, így a felnőtteknek is. Manapság nem kevés „mesefilm” készül kifejezetten felnőtteknek, csak sokszor nem „meseként” jelölik meg a mű kategóriáját, hanem például a „fantasy” címmel (vagy még azzal sem).

Egy mese születésének sokféle oka lehet; a népmesék világában viszont egyértelmű, hogy a legtöbbször ismeretlen „szerző” (mivel a mese „szájról szájra jár”, egy mese mindig „sokszerzős”) vigaszkeresés vagy vigasznyújtás céljából engedi el a fantáziáját, és csomagolja be értékes üzenetét a hallgatói számára. A magyar népmesék szinte száz százalékban a vidék egyszerű emberei között születnek, és alapcéljuk nem más, mint etikai (és sokszor – bár ki nem mondottan – vallási- metafizikai) kapaszkodót, világosságot, vagyis reményt nyújtani a hallgatóknak (olvasóknak). Meséinknek igen sokszor a nép szegényei a főhősei, akik a mese történetében ki tudnak emelkedni szegénységükből, életük távlattalanságából, akik értékesnek, a társadalmi és gazdasági élet „sikeres szereplőivel” (uralkodói családok, nemesek, gazdag emberek) egyenjogúnak és azonos méltóságúnak élhetik meg magukat. A mese a remény „ábrándos” életben tartása, vagyis igazi „vigasztalás” (!) – e vigaszért, megnyugvásért, reményért olvasunk, mesélünk gyermekeinknek is mesét lefekvésük előtt (a gyermekeknek sokkal erősebb a létezés alapszimbólumai iránti érzékük, mint a felnőtteknek: este rájuk borul az emberi lét „éjszakáinak” sötétsége, és mi a mesével gyújtunk ebben az ijesztő élményben egy kis mécsest nekik…).

A mese tartalmában, üzenetében „nem mese”; a „hihetetlen”, a „nem valószerű” elem (elemek) csak a „csomagolás”, vagyis a mese mindig műfaji (és sosem tartalmi) megjelölés, a valóság közlésének egyik igen fontos irodalmi eszköze.

A Szentírás is alkalmazza a mesét mint műfajt, és miért ne tenné, hiszen a mese is valóságközlő, erőteljes, főleg etikai jellegű irodalmi műfaj, a Szentírásban pedig az Úr az üzenetet sugalmazza, inspirálja (emiatt „szent” a Szentírás!) és nem a „csomagolást” (bár arra is hatással lehet), az mindig a szerző(k) műveltségétől, kultúrájától, lelki alkatától, vallási képzettségétől és szemléletmódjától (!) függ. A mesék segíthetnek az Isten valóságát, a hozzánk fűződő viszonyát és az irántunk való szeretetét felfedezni; a „bibliai mesék” (így, idézőjelben, mert e kijelentést, sajnos, könnyen félre lehet érteni) az Úr vigaszának eszközei lehetnek.

A mese mint csomagolás az emberi képzelet, fantázia terméke, és Loyolai Szent Ignáctól tudjuk, hogy amikor imádkozunk (különösen is az elmélkedő imádságban) használnunk kell a képzeletünket is. Erre két okból is szükségünk van: a) ezáltal könnyebben bele tudunk helyezkedni például abba a bibliai történetbe, amely vezet minket az Úrral való dialógusban; b) amikor imádkozunk, mindig az egész ember imádkozik bennünk, és nemcsak „egy részünk” (vagyis a képzeletem, az ábrándozásaim is!).

Aki sokat olvasott/hallgatott már magyar népmesét, annak nem furcsa, hogy számos népmesénk főszereplője Jézus és Szent Péter, akik együtt járják a magyar vidéket: egymással folytatott dialógusaik, az egyes emberekkel megélt kalandjaik a magyar nép őszinte és mély hitének és reményének művészi ábrázolása. 

Merítsünk vigaszt egy ilyen történetből:

Szent Péter Isten szeretne lenni

Egyszer a Jézus Krisztus földön jártában keltében ment mendegélt szent Péterrel. A mint így haladnak, szent Péter megszólitja a Jézus Krisztust:

– Mégis szép dolog istennek lenni!
– Miért Péter? – kérdi tőle a Krisztus.

– Segiteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát; megbüntetni a gonoszt. Tudom én istenem! ha én lehetnék az, nem lenne egy rosz ember se a föld kerekségén!

Alighogy elvégezte a beszédjét szent Péter, Jézus körül tekint, meglát egy kis fiatal hajtáson egy csomó rajt; azt mondja hát Péternek:

– Eredj Péter! fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal; ki tudja? hátha még hasznát veszszük.

Péter odamegy a kis fa alá, bele söpri a rajt a kalapjába; de mivel sok volt, egy csomó a kezére rakodott.

Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette a fulánkját a kezébe, mire Péter keservesen följajdult s földhöz vágta az egészet.

– Mi lelt Péter?, kérdi tőle a Jézus Krisztus, mit csináltál?

– Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsipte egy méh a kezem szárát!

– Miért nem választottad hát ki közüle azt, a melyik megcsipett?

– Hiszen ha tudtam volna! mondja Péter, de mikor mindegyik olyan egyforma mint a lencse meg a lencse.

– Lásd Péter! mondja neki a Jézus Krisztus, ha te isten volnál, akkor is igy cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azér az egyért a többi ártatlanokon is boszut állani” 

(Török Károly gyűjtése. Hódmezővásárhely, 1860-as évek; a szövegben meghagytam a XIX. századi írásmódot). Lelőhely: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/v-magyar-nepkolteszet-63D6/nepmese-63EF/a-nepmese-almufajai-6596/szent-peter-isten-szeretne-lenni-65E8/

Vigaszkereső gondolatok 51 - 2020.05.08

Amikor nagy nehézség, szenvedés „szakad” ránk, és pláne úgy, hogy ez készületlenül ért minket, a baj elhárításán, a probléma megoldásán túl az is feladatunk ilyenkor, hogy valamennyire visszatérhessünk abba a normalitásba, ahonnan a váratlanul jött nehézség kilökött minket.

„A béke a rend nyugalma” – tanítja Szent Ágoston, és erről a mély igazságról nekem mindig eszembe jut egy buddhista mondás is (sokszor idézem ezt is, mert nagyon találónak, bölcsnek tartom): „Hogyan lehet megmenteni egy vízcseppet a kiszáradástól? Vissza kell vinni a tengerbe.” Sok szenvedésünk forrása, hogy nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene. Amikor a helyünkre kerülünk (végre!) testileg, lelkileg, érzelmileg, a kapcsolatainkban (az Istenkapcsolatunkban is!), a hivatásunkban, akkor gyógyulunk, megbékélünk, akkor van vigasztalás. Ez a bölcsesség sok stresszünkbe, nyugtalanságunkba, kiégésünkbe is belekérdez: „Ott vagy, ahol lenned kell? Minden tekintetben a helyeden vagy? Csak így lehet ezt megélni, csinálni?”

A helyemen vagyok-e? Sőt, hol vagyok egyáltalán a helyemen? – komplex kérdések ezek, e gondolatfűzér tere kevés lenne e téma minden részletét megvizsgálni. A helyünkön lét néhány alapkoordinátáját azonban érdemes újra felfedezni.

Az ember a teremtett világban van a helyén, mégpedig mint teremtény, aki a teremtett dolgok, élőlények felett hatalmat kapott: az Úr minden léteztő felett hatalmat adott az embernek kivéve a másik embert; az ember felett csak Istennek van hatalma. Az embernek ez a hatalma arra való (és nem másra!), hogy a teremtés szeretett, gondozott, törődött valósággá legyen, vagyis „kert”, az ember pedig legyen benne boldog: „Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott.” (Ter 2, 8)

„Amikor pap leszel, legyen a személyes életteredben, lakásodban legalább egy aprócska szobanövény, amiről rendszeresen gondoskodnod kell, hogy éljen, viruljon. Rád szorul, és így nem felejted el, hogy ki vagy, hol a helyed, és megmarad benned a valakiről/valamiről való gondoskodás képessége” – tanította nekünk egy lelkigyakorlaton a gyakorlatot vezető pap. Mennyire igaz! Kell legalább egy „falatka paradicsomkert”, ami már a jelenlétével is kérdez, ott vagyok-e, ahol lennem kell.

Sétálni az erdőben, vagy a gabonatáblák között, állatokat, növényeket gondozni – tapasztalatból tudjuk, hogy mennyire gyógyító tud lenni. Bizonnyal nem véletlen, hogy magukra maradó emberek házi kedvencet választanak, csak azt ne feledjük el, hogy a háziállat (hobbiállat), meg a gyönyörű „lakáson belüli virágoskert” csak médium (közvetítő) a helyünkre találásban, a gyászfeldolgozásban, a magányban, a depressziókezelésben (azon túl, hogy például a szobanövényeknek hallatlan esztétikai értéke is van), de sosem társaink, pláne nem „családtagjaink”:

„Azt mondta továbbá az Úr Isten: Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is! Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. – Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője.” (Ter 2, 18-20)Amikor már „otthon vagyok a kertben”, amikor a „vízcsepp megúszta (szó szerint) a kiszáradást”, akkor jön a vigaszra találás második – kötelező – fázisa: Megkeresni azt/azokat az embert/embereket, aki(k) elfogadja/elfogadják a szeretetemet, és aki(k) engem is szeret(nek) úgy, ahogyan vagyok. Az emberekkel kapcsolatos szeretet-művünket nevezzük „hivatásnak” (és nem akármilyen foglalkozást, amit esetleg nagy odaadással, rajongással végzek, akár időt és erőt nem kímélve…). A hivatás az, amikor a kertemben felfedezek más embert/embereket is, aki(k) nem véletlenül van(nak) ott, Valaki elém vezette őt/őket. A szeretet az igazi gyógyulás, vigaszra találás. Kedvelni bármit lehet, de szeretni csak azt, akinek személyisége van, mint nekem.

Vigaszkereső gondolatok 50 - 2020.05.07.

Az archaikus embernek különös viszonya volt a számokhoz: magukhoz a számjegyekhez is, de a számokhoz, mint a valóság leírásának különös jeleihez, szimbólumaihoz is.

E különös kapcsolat egyik eredője lehet az is, hogy az ókori nyelvek nem használtak külön írásjeleket a számok jelölésére (mint mi), hanem a szavak leírásához alkalmazott betűk számokként is szolgáltak (mint például a római számok esetében). Ez így volt a Biblia nyelveiben is: a héberben is, a görögben is.

A választott nép különösen is vonzódott a számok szimbolikájához, a Szentírásban is megtaláljuk ezt a szemléletmódot. A zsidó világképpben máig nagy jelentősége van a számszimbolikának, sőt számmisztikának (ez a zsidó „kabbala”).

Az ötvenedik elmélkedéshez érkezve arra gondoltam, hogy egy gondolatfűzér erejéig tárjuk fel az ötvenes szám bibliai mélyégeit, mintegy „vigaszkeresés” céljából (látni fogjuk, hogy ez a fogalom társítás – „az ötvenes vigasz” – nem is annyira erőltetett).

Az Úr által alkotott teremtés, és benne az ember életének „szent száma” a hetes, hiszen „hat nap alatt teremtette az Úr az eget és a földet, a hetedik napon pedig megpihent” (Kiv 20, 11). Az ember, a munkája, a teremtésben megmutatkozó isteni jóságra való rácsodálkozás lehetősége, aztán a pihenés időkerete ez, melyet az Istenben való megérkezés-megpihenés (szombat) tesz teljessé. 

E „hetessel” jelzett emberi lét aztán kitágul az emberi történelem szám-szimbolikájába. A zsidó kalendárium legnagyobb ünnepe a húsvét, a pászka, melynek „hétszer hét” napon át tart az utóünnepe: e negyvenkilenc nap mintegy az emberiség történelmének idejét jelképezi, mely az „Egyiptom bűnétől” való szabadulás kegyelméből születik és a világvégi ítéletig tart. Ez a hétszer hét, azaz negyvenkilenc nap szimbolikusan a „világ ideje” ebből következően a zsidó pünkösd, amely ötven nappal van a húsvét után a történelem korszakát követő mennyország korszaka. Az emberiség ideje lezárult, a történelem beletorkollik Isten Országának teljességébe.

A pünkösd az Ószövetségben az Úrral való szövetségkötés ünnepe. Ez ünnep döbbenete, hogy szövetséget mindig egyenrangú felek kötnek: az ember a húsvétban megszabadult, tehát mindattól a méltatlanságtól (botránytól!), amely elválasztotta őt Istentől, amely „rangon alulivá tette őt az Úr számára”, és most eggyé lehetnek; Isten teremtő szava az ember létének és tetteinek belső mozgatójává lett (a szövetség megkötésekor a nép megkapja a tízparancsolatot, (a „tíz szent szót”).

Az „ötvenedik nap ünnepe”, vagyis a pünkösd (a magyar „pünkösd” szavunk a bibliai görög „pentekoszten” szó szlávos átírása; a „pentekoszten” pedig „ötvenediket” jelent) Jézus misztériumában eléri a teljességét: Jézus Újszövetsége által „Isten szívébe”, a Szentháromság közösségébe kapunk meghívást, a pünkösdkor kiárasztott Szentlélek lesz az, Aki az embert Istennel „egybeforrasztja”. Az ötvenes a beteljesülés száma, az Istenben való megpihenésé („a hétszer hét nap utáni nap”), amikor egyek leszünk Vele mindörökre (hiszen ő „örök szövetséget kötött velünk” – Jer 32, 40).

A szövetségkötéskor kapott törvényben szerepel az ötvenesnek egy szintén mély értelmű, gazdasági-szociális jellegű isteni rendelése is, amely az ötvenedik évre (évekre) vonatkozik (erről részletesen itt olvashatunk: Lev 25, 8-17. 23-55). Minden ötvenedik évet ún. „jubileumi évként” kell megélni, amelynek jelentése ugyanaz az a „teljességízlelés” – és így „mennyországízlelés” –, vagyis a Paradicsomba való visszatalálás reményének a konkrét gazdasági és szociális jellegű ünneplése, tapasztalata. A mennyország az, ahol nincsenek többé szegények és gazdagok, amikor senki sem tartozik senkinek, amikor nem kell megdolgozni a napi betevőért, mert az van, amikor mindenkinek van méltó hajléka, amikor a javak kiegyenlítődnek. A választott nép az ötvenedik évben nem dolgozott a földeken, az iparosok leálltak a termeléssel, az adósoknak eltörölték az adósságát, a zálogokat visszaadták – ezt úgy tudták megtenni, hogy a negyvenkilencedik évben mindenki „duplázott” a termelésben, a javak felhalmozásában. Az „ötvenedik év” kezdetekor a zsidó papok ünnepélyesen megfújták a kosszarvból készült kürtöt (ennek héber neve „jóbél”, ebből származik latinos átírással a „jubileum” szavunk) jelezve ezzel a „mennyország ízű” év kezdetét. (Bibliatudósok úgy vélik, hogy a zsidó történelem során sajnos ritka volt a jubileumi év megtartása, és nem amiatt, mert esetleg kivitelezhetetlen, utópisztikus lett volna, hanem mert a bank nem akarta elengedni az adósságot, a rabszolgát munkára kötelezték…)

Az „ötvenes” a vigasztalás száma: lesz az ember számára végső és örökre zavartalan megpihenés, mégpedig Istenben, ahol nincs többé ember-ember között diszkrimináló különbségtétel, ahol nem a javakban való bővelkedés lesz az érték, ahol az Atya és a Fiú mindent és mindenkit teljesen betöltő vigasztaló Szentlelke által „Isten lesz minden mindenben” (1 Kor 15, 28).

Vigaszkereső gondolatok 49 - 2020.05.06.

Ma délután (2020.05.06.) a google.com keresőoldalon rákerestem az angol „survival” (túlélés) kifejezésre, és szűrésként bejelöltem a „videók” kategóriát: az internetes keresőmotor 0,38 másodperc alatt 248 millió találatot adott ki. Azt hiszem, nem tévedek, ha az internetes életvezetési tanácsok, ötletek megosztásában dobogós helyre teszem a „hogyan túlélni” témát. „Hogyan túlélni…” – de mit is? A túlélés képessége az a sajátos B-terv, amelyet a komfortzónánkból való markáns kiesés aktivál bennünk, mert hiszen a túlélési ösztön belénk van kódolva, csak a XXI. századi nyugati civilizációs-politikai helyzet és gazdasági fejlettség sokszor jegeli bennünk e képességet. Pedig túlélni nemcsak azt kell, ha kevés tüzelővel kell kihúzni egy hosszú és nagyon hideg telet, vagy „feketéznünk kellene”, hogy legyen elegendő és megfelelő minőségű élelmiszerünk. 

Ma a túlélés alapvetően lelki-szellemi és lélektani kategória lett, és sokszor nem is egy valódi, fajsúlyos „vészhelyzet” megoldásaként jelenik meg, hanem ráragasztjuk szinte bármire, ami valamiféle (sokszor nem is jelentős) kompromisszumot kíván tőlünk. 

A túlélés nem menekülés az élettel együttjáró (!) küzdelmeink felelősségétől; mert van, ami nem megúszható, hiszen az életet nem megúszni vagy kibírni kell, hanem élni abban a teljességében, amelyben kínálja magát. 

A keresztény, ha a hitét Jézus „háromtagú” húsvétjából meríti (szenvedés – halál – feltámadás) „hivatásos túlélővé” válik: a halálból feltámadó Jézus Szentlelke olyan „Hátszél”, aki átlendíti a hívőt minden „túlélendő” küzdelmen, szenvedésen, és végsősoron a halálon is. A „keresztény túlélés” azt jelenti, hogy a halál is az élet „kezére dolgozik” – a vértanúkban szemlélhetjük e túlélés csodáját.

Szeretnék tíz „keresztény” túlélési ötletet/tanácsot adni, hiszen Istenkapcsolatunk szemszögéből a „túlélés” valójában vigaszra-találás.

• Lázár a negyedik napon támad fel (ld. Jn 11. fejezete), és nem harmadnapon, mint Jézus. Az az vigasz, amit az Úr nyújt reménytelennek tűnő szenvedéseinkben, túlmegy minden emberi logikán. Az, amit Jézus nyújt a hitben sokkal több, mint hogy „a történet úgyis happy enddel fog végződni”.
• Istenhez mindig, minden körülményben, helyzetben, helyen lehet imádkozni (és kell is): börtönben, kórházi ágyon, vérpadon, elhagyatottságban, magányban, betegségben… csak tudni kell, hogy ekkor, ebben a helyzetben, helyen stb. hogyan imádkozzak. Az „imádságos túlélés” titka az imamódszerek váltogathatóságában áll.
• Merj segítséget kérni, merj beszélni a bajodról, és tudd elfogadni a segítséget. A „túlélés” bölcsessége az is, hogy az Úr bárkit küldhet segítségedre, olyan embert is, aki neked esetleg nem rokonszenves.
• Ha tartósan nehéz, küzdelmes, szenvedéssel tűzdelt az életed, gyakorta ajánld magad bűnbánattal, alázattal, szívbéli békével az Úr kezébe: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23, 46) „Jézus, tiéd vagyok!”
• Sose veszítsd el a józanságod, a „hidegfejű” mérlegelés képességét!
• A tízparancsolat nem képezi alku tárgyát semmilyen nehézségben, szenvedésben, kihívásban.
• Lehet, szabad félni, de… Ne hagyd, hogy a félelem blokkolja benned a belső békédet, mert amíg béke van benned, addig:
• megmarad a lelkiismereti szabadságod;
• tisztán látsz;
• jól tudsz dönteni;
• a méltóságod elbír mindent;
• a remény nem hagy el.
• Tanulj meg fejből minél több imát, bibliai szöveget, hitigazságot (a Hiszekegy passzusai). Nehéz helyzetekben nagy segítség (pl. kórházi ágyon) ezeket monoton mondogatni, ismételni, hosszan „szopogatni” (mint egy cukorkát).
• Találd meg aktuális negatív helyzetedben is a pillanatnyi (és rendszerint apró) örömforrásokat, amik örömet adnak, és ezeket köszönd is meg.
• Sose feledd, a te történeted sem nagypénteken ér véget: a hittel meghívást kaptál a feltámadásra és az örök életre. Isten pedig mindig megtartja az ígéretét.

Olofsson Placid bencés atya (1916-2017) koholt vádak alapján tíz évig raboskodott több szovjet munkatáborban (1946 és 1955 között). A Gulág nemhogy nem törte meg hitében, emberségében, hanem inkább megerősítette. Egyike a XX. századi magyar egyház nagy „túlélőinek”. A szörnyű nehézségek túléléséhez négy alapszabályt dolgozott ki, melyek megtartatásával fogolytársainak is sokat segített.

Íme, a túlélés négy szabálya Placid atya tapasztalatai alapján:

1. „A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.”

Híres, humoros mondása:

„Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkre tegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”
[Közben eszembe jutott egy +1. túlélési ötlet/tanács, melynek igazságát sok magyar misszionárius bizonyította, főleg akik a harmadik világ nyomorúságos helyein szolgáltak: „Legyen nálad mindig valamennyi igazi, jó magyar házipálinka.”]

Vigaszkereső gondolatok 48 -2020.05.05.

Nem egyszer előfordul, „hogy nincs időnk” vigasztalannak lenni, nem tehetjük meg, hogy hosszan „benne üljünk” a bajunkban, fájdalmunkban, mert gondoskodni kell a családról, vagy vinni kell tovább az életmenetet. Az is gyakorta kibillenti az embert a rossz kedélyállapotából, ha a sajátjánál rosszabb helyzettel, megrendítő emberi sorssal találkozik. A magunk gondjából, bajából, fájdalmából való kilépés kitűnő eszköze a karitatív szeretet, vagyis az az „önzetlen, érdekmentes és ingyenes” megnyílás, amellyel például a rámbízottak felé kell fordulnom, vagy olyan emberrel, emberi helyzettel, sorssal találkozom, amikor a „vigasztalanság csigaházából” való kilépés spontán megtörténik: „oda kell lépnem hozzá, segítenem kell neki…”

Nem mindig adódik ilyen minket helyzetbe hozó „segítő szükség”, éppen ezért fontos, hogy személyes imádságunkban, életünket vizsgáló meditációinkban helyet kapjanak gyakorta a következő gyakorlatok:

• Hálaadás (amely amúgy is napi „kötelesség”), mely egy mesterségesen felállított „kontraszt-képletből” születik: összehasonlítom magamban a „jó dolgomat” azon emberek életével, akik nálam sokkal nagyobb vigasztalanságban élnek (és akár megoldhatatlanul). Tehetem ezt probléma-specifikusan is: nekem a nagymamám halt meg élettel telten, nyolcvanöt évesen, a munkatársamnak viszont a húsz éves fia, váratlanul, autóbalesetben. Egyetlen baj sem analóg teljesen egy másik hasonlóval, de egyetlen baj sem akkora, hogy ne létezne egy nála nagyobb, és akár a közelségünkben is.
• A panaszkodást alakítsuk át „alázatos hiánynyilvántartássá”. A panaszkodás igaz dolgokat sorol fel, de demoralizáló, elcsüggedést kiváltó csomagolásban: szenvedély, vád, túlzásba hajló önsajnálat, sértett büszkeség, hisztéria stb. A vigasztalanság ilyenkor két forrásból táplálkozik: a) magából a negatív helyzetünkből, a bajból; b) e rossz helyzet elmesélésének „csomagolása” további fájdalom (és így vigasztalanság) forrásává válik. Egy paptestvéremtől hallottam egyszer ezt a humoros, de mégis fontos igazságot: „Ne ess két-ségbe, maradj mindig egy-ségben!” Ez az aforizma igaz mind a személyes önazonosságunk, identitásunk megőrzésében (pláne ha az nyomása alá kerül), mind a nehéz helyzeteink higgadt, józan kezelésében is. 
• Igen, legyen hiánynyilvántartásom, és ezt mondjam is el az Úrnak: tudjam, mi a baj, mi hiányzik, mi nem megy, mitől szenvedek, de ne túlozzam el se negatív se pozitív irányba ezen „hiányok” jelentőségét, és dolgozzak ezek megszűnésén (már ami ebben kezelhető; elhunyt szerettünk nem jön vissza, de a hiányának sok összetevője feldolgozható…).
• Gondoljam végig, van-e a környezetemben olyan ember, család, ahol segíthetek. A karitatív szeretet segíti a rászorulót is, de az adakozót is. Amikor, például, egy magánnyal küzdő ember szeretetre vágyik, keressen egy hasonlóan szeretetre, figyelemre, törődésre vágyó embert, legyen jelen neki, segítse, és ekkor tapasztalni fogja, hogy a saját éhsége valamennyire alábbhagyott.
• Imádságainkban vigyük a jó Isten elé azokat az embereket, akik nagy vigasztalanságban vannak: elsősorban azokat, akiket ismerünk, akik a környezetünkben fellelhetők, de az ismeretlen bajokat is szélesebb horizonton (háborús övezetek emberei, szegények, éhezők, súlyos bűnöktől terheltek stb.). A közbenjárás keresztségünkből fakadó kötelességünk, hiszen Jézus „királyi papságából résültünk”, és ez mindenek előtt a világért való ima kötelességét jelenti. 

„Az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” – jövendöli Izajás próféta a Messiásról (53, 5) ; az ő sebei, hiányai, vigasztalansága lett számomra, az én sebeimre, hiányaimra, vigasztalanságomra az orvosság. Az én sebeim is lehetnek ilyen „meghívások” mások sebzettségének kezelésére.

Vigaszkereső gondolatok 47 - 2020.05.04.

Szakállas vicc, hogy azért kell sokat várni az orvosi rendelők előtti váróteremben, mert az idő sok bajra gyógyír. Nagy igazság ez: az idő múlása képes „vigaszt nyújtani” – így, idézőjelben, mert valójában nem az idő valamiféle hatalma ad vigaszt, enyhületet, reményt, hanem az idő folyamába ágyazódó belső változásaink eredménye lehet ez. Vegyük hát kezünkbe, „egy kis időre” az örökmozgó időt, és vizsgáljuk meg „egészségügyi hatásait”.

Az ókori görög gondolkodás az „időnek” két egymásra épülő rétegét figyelte meg, és ennek a felismerésnek életükben való alkalmazása jelentősen tudja befolyásolni időhöz kötött életünk minőségét.

Megfoganunk, megszületünk – lenyomják életünk stopperórájának startgombját, elindul az időnk, amelynek földi síkja halálunk beálltáig tart. A sírkövünkre majd két évszámot vésnek fel: a születésit és a halálozásit – e két időpont között feszült az életünk íve, az idő tehát az ember életének hordozó platformja. Ezt a mérhető, folyamatosan előre haladó, megállíthatatlan időt nevezték a görögök kronosznak. Ez a tényszerű idő, amely ellen nem kell lázadni, ezt nem kell szidni, mert ez a rendíthetetlen előrehaladás a természete, és a mi életünk ehhez hozzárendelten létezik e földi dimenzióban (emlékezzünk: Isten legelső teremtménye az idő – „Kezdetben…” – minden teremténye, ami az idő után érkezik, alá van vetve az idő változásának). A kronosznak önmagában nincs semmilyen minősége: nem kegyetlen és nem kegyes, nem rossz és nem jó, nem hasznos és nem haszontalan. Egy keret, mint a folyó medre, olyan adottság, mint az északi sark mágneses polarizációja: valóság, amely segít eligazodni a létben.

A kronosz ugyanakkor nem egy „üres kategória”, hiszen képes „alkalommá” válni, vagyis egyes részei (nap, óra, perc stb.) minőséggel tudnak telítődni, így a kronosznak etikai és metafizikai minőségei lehetnek. Az „igaz, tartalmas, hasznos, áldott (stb.)” időről is van ugyanis tapasztalatunk; ez az élményszerű idő, amikor úgy érezzük, hogy nem múlik, mintha az örökkévalóság áthatná a múló, telő időt. Ezt az időt a görögök kairósznak nevezték el.

Kronosz és annak dísze, értéke a kairósz – mind a két fogalom első szótári jelentése „idő”; leegyszerűsítve: a kronosz a mennyiségi idő, míg a kairósz a minőségi, „hasznos” idő.

Visszatérve a fenti viccünkhöz: a kronosz nem gyógyít meg semmiféle bajt, mert nincs hozzá semmilyen felszerelése, a kairósz viszont képes rá. Nézzük, hogyan!

A Kr. e. III. században az alexandriai zsidóság lefordíttatja a héber nyelvű Bibliát az általuk használt ógörög nyelvre (praktikus okokból tették: a helyi zsidóság – Egyiptom fővárosában járunk – nem ismeri már atyái nyelvét, így az istentiszteleteiken sem értették a hébert, mint szakrális nyelvet; ezért az akkori közös nyelvre, görögre fordíttatják a szent szövegeket). Az így megszülető görög nyelvű Ószövetség beilleszti szövegébe az „időnek” mind a két fogalmát a kronoszt és a kairószt is. A kronosz a múló, mérhető idő az Írásban is, sőt a görög felfogásnál még „profánabb” tartalommal (a görög mitológiában Kronosz egyike a titánoknak, Zeusz isten atyja); egyszerű teremtményi valóság, a teremtett világ fizikai együtthatóinak egyike. A kairósz viszont az „üdvösség ideje”, amikor az időtlen, időfeletti Isten belép az ember idejébe, megszólítja, meghívja őt: az ember ideje (kronosza) így úttá és alkalommá válik, hogy Istennel legyen, átélje az Úr kegyelmét, szabadítását, áldását.

Ez a szemlélet tovább él az Újszövetségben is, de ki is egészül két új dimenzióval: 1) a megtestesült Isten Fia viszonya az időhöz radikálisan átalakítja mind a kronosz, mind a kairósz tartalmát, értelmét; 2) a „kronometrikus” időben zarándokló Krisztushívők (az Egyház) ünnepei az időtlen örökkévalóság tapasztalataivá válnak.

Az Atyával egylényegű örök Fia emberré lesz, és ezáltal neki is lett kronosza (konkrét dátumhoz köthető a születése, van életkora, az idő a testében történő változások hordozója is stb.), Pál apostol ugyanakkor azt is mondja Jézusról, hogy benne a kronosz, a mérhető idő „teljessé lett” (Gal 4, 4). Jézus embersége is az időhöz kötötten bontakozik ki, ugyanakkor az emberiség történelmileg is mérhető, átfogható ideje a megtestesült Igébe, Jézus Krisztus személyébe torkollik. Az emberiség ideje – hitünk szerint, tehát – Krisztus kezében van; egyszerűen fogalmazva: az Istenkapcsolatunk Jézusban többé már nem lehet napirendi pont a naptárunkban, mivel „ő lett a naptár”, és hozzá képest van más dolgunk is.

A kairósszal is hasonló történt; megint csak Szent Pál tanítását idézve: a kairósz is „teljessé lett” Jézusban (Ef 1, 10). Isten üdvözítő belépései az ember kronoszába Jézussal teljessé lettek: nincs más isteni „időbe lépés” (ez a bibliai kairósz), mint ez az örök és egyben végső, minden idő minden embere számára: Jézus, akiben az Atya mindent elmondott, megmutatott, odaadott mindörökre, és több és más már nem lesz többé, nincs (ezt Keresztes Szent János, a nagy kármelita misztikus tanítja). „Övé az idő és övé az örökkévalóság” – ahogyan húsvét éjszakáján imádkozzuk. 

Övé a mi időnk (kronoszunk) is, az életem, a mindennapjaim róla kell szóljanak, ő kell, hogy annak centruma legyen; de ő a mi kairószunk is, üdvösségünk megtapasztalható ideje. Ez az a gyógyító idő, amelynek éves körforgása az egyes ünnepekkor újra és újra megmerít bennünket a jelenlévő Isten végtelen, időfeletti, örök és üdvözítő szeretetében E szeretet mindig ugyanaz („Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” – Zsid 13, 8), és az egyes ünnepek sajátos arculatuknak megfelelően ennek az egyetlen üdvözítő szeretetnek más és más mélységébe kapcsolnak minket. Minden ünnepnek van egy kronometrikus időpontja (például az idei húsvét 2020. április 12-én volt), az ünnepi liturgiának van egy kronometrikusan mérhető időtartama (másfél óra), de benne az időtlenség élménye és tapasztalata jár át minket: ez a mennyország, ilyen a mennyország – már itt és most is.

Vigaszkereső gondolatok 46 -2020.05.03.

Amikor először voltam gyermekkoromban temetés utáni halotti toron, emlékszem, mennyire nem tudtam az egész helyzettel mit kezdeni. Miért állunk neki enni-inni, és ráadásul ilyen jó hangulatban, amikor most még sokáig szomorúnak „illene” lennünk? És a férfi rokonok miért ilyen jókedvűek egymás között, hiszen nemrég még mindenki a szemeit törölgette? És nem értettem az özvegyet sem: a temetésen mennyire szenvedett, most pedig köszönetét ismételgetve ölelget minket… Nem lenne jobb neki, ha most magára hagynánk?

Az életben vannak terhek, amelyeket egyedül nem lehet viselni, ilyen teher a gyász is. E helyzetekben a vigaszra találás alapvetően két síkon fut: a) a jelenlévő családtagok, rokonok, barátok segíthetnek megtalálni a megnyugvást, a békét, a továbblépés lehetőségét; b) ők maguk, a szeretetük, a jelenlétük, a gyengédségük már maga a vigasz, az erő- és világosságforrás. 

Az ember közösségi mivolta, a fenti példából is látszik, nem egy opció, egy lehetőség pusztán, hanem lényeges valóság. Az ember természetéhez tartozik, ahogyan ezt elősként az emberiség történetében Szent Ágoston kimondta, hogy „szeressék és ő is szerethessen”. Az, hogy családom van, rokonaim, barátaim olyasmi, mint, hogy kezünk van, lábunk, hogy látunk a szemünkkel, hallunk a fülünkkel stb. Éppen ezért az a valóság, amit otthonunknak nevezünk, elsősorban tehát nem tárgyi jellegű, vagyis nem az az otthonom, ami a lakcímkártyámon szerepel. Az otthon az a szerető közeg, amiben teljesen, „álarcok, maszkok, mezek” (!) nélkül önmagam lehetek, szabadon, spontán, igazán. Az otthont kapjuk is, de építjük is, mert előfordulhat az is, hogy az otthonom „kitágul”, vagyis olyan emberek is alkotóivá lesznek, akik „papíron” nem a családom. Ősi bölcsesség, hogy a családunkat kapjuk, míg a barátainkat választjuk, bár egy új család születése két ember, egy férfi és egy nő szabad választására és elköteleződési akaratára-döntésére épül rá; ők egymást választják, de a gyermekeiket már nem, és a gyermekeik sem őket.

Az ember számára ez az „őseredeti otthon” lényeges alkotóelem, addig vagyunk ugyanis egészek, teljesek, vagyis „egész-ségesek”, amíg életünk gravitációs középpontja az otthonunk-családunk. Ahogyan viszont a Föld gravitációs és mágneses „egész-ségéhez” hozzátartozik a Holdja, ugyanígy tudja az Úr az otthonunk-családunk életet (és így vigaszt) adó valóságát tovább gazdagítani ugyanígy életet adni és a hiteles életben megtartani képes barátságokkal is.

„A hűséges barát erős menedék, aki ilyenre akad, kincset talál! Az igaz barátnak nincsen mása, hűsége értékét nem lehet arannyal, ezüsttel mérni! A hűséges barát élet és halhatatlanság írja; azok találják meg, akik félik az Urat. Aki féli Istent, jó barátnak is,

mert amilyen ő maga, olyan a barátja is.” (Sir 6, 14-17)

A barátságaink ugyanis, csak részben „saját gyártmányok”. A szimpátiára, közös érdeklődési horizontra, közösen átélt élményekre, megélt időkre (stb.) épülő, alapvetően magunk választotta barátságainkban olykor feltűnhet az Úr akarata is: a barátság meghívássá válhat a közös Krisztus-követésre, egymásnak a hitben való erősítésére, a „közös üdvözülésre”. 

Már az Ószövetségi is ismerte ezt a lelki barátságot, például Dávid és Saul király fia, Jonatán herceg között:

„Amikor (Dávid) befejezte Saullal való beszédét, történt, hogy Jonatán lelke egybeforrt Dávid lelkével, és Jonatán úgy megszerette őt, mint a saját lelkét. Saul azon a napon egészen maga mellé vette és nem engedte többé visszatérni apja házába, Jonatán pedig szövetségre lépett Dáviddal, mert úgy szerette, mint a saját lelkét. Éppen azért Jonatán levetette magáról azt a köntöst, amelyet viselt, s egyéb felszerelésével, kardjával, íjával és övével együtt Dávidnak adta.” (1 Sám 18, 1. 3-4) 

A keresztény hagiográfia (a szentek életrajzi irodalma) sok olyan szent-szent barátságot ismer, ahol a szentségre jutásban a barátnak is szerepe volt/van. Az egyik ilyen, talán a leghíresebb, a keresztény ókor két legnagyobb teológus püspöke közötti barátság. Nagy Szent Vazul (330-379) és Nazianzi Szent Gergely (329-390) fiatal felnőttként ismerkednek meg egymással az athéni akadémián (korabeli egyetemen), ahol együtt kezdték meg „egyetemi” tanulmányaikat, majd kollégiumi szobatársak is lettek, később pedig mindketten a papság útjára léptek (és aztán püspökök is lettek). Egymással megkötött barátságuk életadó volt (vagyis vigasz is), főként egy olyan korszakban, amely erkölcsi dekadenciájával, szellemi zűrzavarosságával, politikai csődjével nagyon sok embertől vett el minden emberi kapaszkodót.

Gergely így emlékezik meg egyik beszédében Vazullal való barátságáról:

„Athénban úgy voltunk, mint egy folyónak két ága, amelyek közös hazai forrásból fakadtak, de a tudásvágyuk szétszakította őket, majd szinte egy akarat folytán, tudniillik az Isten ösztönzésére, újra egyesültek. Akkoriban nemcsak magam vettem körül csodálattal az én nagy Vazulomat, mivel láttam erkölcsi komolyságát, érett és bölcs beszédét, hanem hasonló viselkedésre bírtam másokat is, akik kevésbé ismerték őt. Így sokan mások is megbecsülésükbe fogadták, mivel már hírből ismerték. Mindennek mi lett az eredménye? Az, hogy így csaknem ő volt az egyetlen kivétel azok között, akik Athénba jöttek tanulni; mert nagyobb megbecsülésben részesült, mint ami a kezdő tanulónak kijárt volna. Ez lett barátságunk bevezetője, kapcsolatunk gyújtószikrája, így sebzett meg minket a kölcsönös szeretet. Amikor idők múltával kölcsönös vonzalmunkat feltártuk egymás előtt, és azt is, hogy a filozófiáért lelkesedünk, akkor már mindene lettünk egymásnak: lakótársak, elválaszthatatlan barátok voltunk, egyetértettünk, egyformán gondolkodtunk, és napról napra forróbbá és erősebbé szőttük egymás közt a szeretet szálait. Egyforma tudásszomj vezetett bennünket, és – noha ez a féltékenység egyik legerősebb indítéka – mégis távol állt tőlünk az irigység, bár a vetélkedést nagyra tartottuk. Ez a kettőnk közötti versengés egyikünket sem emelte a másik fölé, mert mindegyikünk a másiknak engedte át az elsőséget, hiszen mindegyikünk sajátjának tartotta a másik dicsőségét. Úgy tetszett, hogy egy lélek lakik kettőnkben, két testet éltetve egyszerre. Ha nem is lehet igazat adni azoknak, akik szerint a dolgok mind átjárják egymást, nekünk mégis nyugodtan elhiheti bárki, hogy mindketten egymásban és egymásnál éltünk. Mindkettőnk munkája és törekvése egyformán az erényre irányult, hogy a jövendő reménységnek éljünk és így felkészüljünk arra, hogy már halálunk előtt kiköltözzünk ebből a világból. Ezt tartottuk szem előtt életünk és minden cselekedetünk irányításában. Egyrészt az isteni parancsok útmutatását követtük, másrészt pedig egymást támogattuk erényeink tökéletesítésében. Talán nem tűnik elbizakodott beszédnek, ha azt mondom: mi egymásnak szabályul és mértékül szolgáltunk a jónak a rossztól való megkülönböztetésében. Az embereknek más és más nevük van, amelyet vagy szüleiktől kaptak, vagy maguk szereztek az életben tanúsított törekvéseik, illetve elért eredményeik alapján. Nekünk viszont az volt nagy dicsőségünk és nagy nevünk, hogy Krisztus-követők legyünk, és kereszténynek hívjanak minket.”

A nehéz pillanatainkban hívjuk meg „aktuális vigasztalanságunk halotti torára” a barátainkat, hogy egymás tiszta és hiteles szeretetében tudjunk felfrissülni: „Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila, Nem én kiáltok – részlet)

Vigaszkereső gondolatok 45 - 2020.05.05.02.

Május van, a virágok hónapja. Az utolsó, „lustább” gyümölcsfák mellett, „menyegzőre készülnek” a vadgesztenyék, akácok, hársak (ez utóbbiaknál a bódító illat „gigászi élménye” kompenzálja virágai szerénységét), de teljes lendülettel virágoznak a kerti virágaink is, és persze a hatalmas repce-táblák sárga virágóceánjai is az élet euforikus győzelmét hirdetik. A május a keresztény húsvét legszebb „természetfilmje”.

Szinte minden jelentősebb civilizáció és vallás sajátos értékként szemléli (és „használja”) a virágokat, köztük a mi római kereszténységünk is. Ennek az is oka lehet, hogy mint a teremtett világ oly sok valósága, a virágok is bírnak szimbólum-jelleggel, és igen erős, „harsány” szimbólum-jelleggel. A szimbólum a jelek „fajának egyik alfaja”: olyan jel, amely nemcsak utal egy jelentésre/tartalomra (mint pl. a piros jelzés a vasúti átjáróban az áthaladás tilalmát közli), hanem hordozza is azt. A virágok nemcsak utalnak az életre, hanem élnek is, a jelentésük, tartalmuk bennük van. Ahová virágot viszünk, virágot teszünk, ott az élet erejét, reményét akarjuk megragadni, kifejezni. E tekintetben is erős élmény, hogy nemcsak esküvőre, hölgyek születésnapjára, ballagásra viszünk virágokat, hanem a temetésekre is. Virágokkal díszítjük a ravatalt majd borítjuk be a sírt: Mi ez, ha nem az élet halál feletti erejébe vetett hit? És ezt megteszik azok is, akik magukat nem tartják hívő/vallásos embernek. A virág a vigasz, a rosszon való felülkerekedés, a lélek emelkedésének segítő szimbóluma is. A virág jelenléte otthonainkban, liturgikus tereinkben olyan szükséglet, mint a tiszta ruha, az ápoltság, az egészséges táplálkozás.

Régi falusi igazság, hogy ahol a családi ház körül van (gondozott) virágoskert, ott az embereknek van jövőképe. A megözvegyült, gyermekei, unokái jelenlétét sokszor nélkülözni kényszerülő, mozogni is alig tudó falusi asszonyok minden erejüket latba vetve gondozzák utolsó erejükkel is kis virágoskertjüket, mert van jövőképük: nemcsak (messzire szakadt) családjuk pozitív jövőjének reménye él bennük, hanem az örök élet „jövője” is. A bűnbánat, a gyász a dísztelenséget, a komorságot, a „virágtalanságot” kívánja, az ezekből való kilépés, gyógyulás pedig fényt, díszt, virágot, szépséget.

A járvány előli elbújásunk „fedezékeiben” legyenek virágaink, és más szépséget sugárzó, hirdető dolgok, tárgyak: vigasz, erő, remény van bennük, pozitív (vagyis nem panaszkodó, lázongó, elégedetlenkedő, pesszimista) keresztény jövőképet hordoznak: 

„Szólt erre Mózes Izrael fiainak, s törzsről-törzsre minden fejedelem adott neki egy-egy vesszőt, úgyhogy tizenkét vessző volt, Áron vesszején kívül. Ezeket Mózes odatette a bizonyság sátrában az Úr elé, s amikor másnap visszatért, azt találta, hogy a Lévi házából való Áron vesszeje kihajtott, a duzzadó bimbókból virágok fakadtak, s azok kitárták szirmaikat és mandulává alakultak. Erre Mózes kivitte valamennyi vesszőt az Úr színe elől Izrael valamennyi fiához, s megnézte és visszavette mindenki a vesszejét. Aztán azt mondta az Úr Mózesnek: Vidd vissza Áron vesszejét a bizonyság hajlékába, hogy ott megőrizzék, jelül Izrael lázongó fiainak, hogy megszűnjenek előttem panaszkodásaik és halállal ne lakoljanak. Mózes úgy is tett, ahogy az Úr parancsolta.” (Szám 17, 21-26)

Vigaszkereső gondolatok 44 - 2020.05.01.

Május elseje van – évtizedeken át a munka ünnepeként aposztrofálták, és talán egy kicsit még ma is, hiszen e nap sok országban munkaszüneti nap, így Magyarországon is. Egyházi naptárunk ezen a napon Szent Józsefre, Jézus nevelőapjára, a munkásra tekint. Az, hogy e napnak van egyházi vetülete is, rádöbbent minket arra, hogy május 1. valójában nem a munkának az ünnepe, hanem a munkásé, az ő méltóságának, értékének a megünneplése, a munkának pedig csak annyiban, amennyiben a munkás méltóságához kapcsolódik. Régi felfedezése az emberi lélektannak – legyen az tudományos, vagy csak egyszerűen praktikus – hogy a munka kitűnő orvosság sok lelki bajra; a munkaterápia tehát lehet vigaszkeresés is. Járjuk kicsit körül e témát „az Úr lábain” (😊).

„Munka” – azt hiszem e szó, és nyilván a tartalma, azon kifejezéseink közé tartozik, amelyet az elmúlt sokszáz évben sokszor („állandóan”) „bántalmaztak, kifosztottak, megaláztak”. Ezek hatására annyira sokat torzult az „arca”, hogy sokszor a hívő keresztény sem látja azt, pedig neki lenne hozzá érzéke, képessége, szeme. Mitől szenved tehát a „munka”? Pár példa:

• A munka egyik legnagyobb „szenvedése”, hogy értékét pénzben mérik (mérjük?!): mennyit ér, nos, ez a piaci árától függ. Súlyos és botrányos sérelem ez a munka méltóságán!
• E sérelmet tetézi, hogy a munka „piaci értékét” (amiről látjuk, hogy valójában megalázza a munka abszolút értékét) nem az azt a munkát végző személy állapítja meg, hanem valaki más, és általában ez a valaki azt a munkát nem is végzi.
• A munka alól egyesek kivonják magukat, magukat mások munkájával tartatják el. Ez is a munka megalázása: hatalmi eszközzé alacsonyítják.
• A munka „megbilincselése”, ha a végzője nem lehet benne kreatív (pl. a szalag mellett dolgozó mindig ugyanazt az előírt műveletet végzi az egyes munkadarabokon), vagyis ha nem teheti bele egyéni elképzelését, ötletét.

A munka „szenvedése”, és ezáltal szenvedés-forrássá válása Ádám és Éva bűnének a következménye. A bűnbeesés után ezt mondja Isten Ádámnak: „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, – mert por vagy, és visszatérsz a porba!” (Ter 3, 17-19) A munka és az ahhoz való viszony is megváltásra szorul, vagyis arra, hogy „felszabaduljon Isten fiainak szabadságára” (Róm 8, 21).

A munka eredendően Isten valóságához tartozik, Istenhez, aki teremtő, minden létező megalkotója és létben tartója. „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” – mondja Jézus egyik teológiai vitájában az írástudóknak (Jn 5, 17). A munka Istené, az ő megmutatkozásának, önmaga kinyilatkoztatásának (mint Teremtő) egyik formája. Jézus iménti kijelentése viszont azt is mutatja, hogy Istennél a munka nem egy egyszeri tevékenység pusztán (megalkotta a világot, aztán magára hagyta – ahogyan a felvilágosodás óta sokan gondolták/gondolják): Isten folyamatosan tevékenykedik, teremt most is, és jót, szépet és igazat. Az embert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremti, vagyis munkára képesnek – a munkavégzés az ember egyedülálló méltóságához tartozik, vagyis ahhoz az igazságához, hogy ő olyan mint Isten. Az állatok is képesek bizonyos tevékenységekre (a madár fészket „épít”, a hangyák állandóan „dolgoznak” stb.): a létük és fajuk fenntartásának beléjük teremtett kódjához tartozik mindez, vagyis nem igazán „munka”, inkább az élet (élés) egyik természetes velejárója. Ebből is látszik, hogy a lustaság, a semmittevés alapvetően „életellenes” valóság, ezért veszélyes és kerülendő. A létezés praktikumából származó munkán túl (fészekrakás, az ennivaló elkészítése), az ember többre is képes. Az ember méltóságából fakadó munkának „istenes” jellemzői vannak, és ezek miatt van vigasz („terápia”), remény, távlat a munkában. Ilyen értékekre gondolhatunk:

• Munkára sok minden indíthat, de ezek közül a legerősebb indíték a teremtetett világ szépségének felfedezése, e szépséggel való érintkezés a vágya. Az emberhez méltó munka ezért mindig nyitott a művészetre és szakralitásra. A munka út a lélek Istenhez emelkedéséhez (az igazi művészi élmény és az imádság egymással rokon területek).
• A munka képes a létezés örömét megmutatni, vagyis segíthet annak felfedezésében, hogy lenni jó. Az igazi munka egyszerre tudatos és önfeledt. 
• A munka a szeretet eszköze és útja lehet; a munkával ki tudjuk fejezni valaki(k) fontosságát, egy kapcsolat értékét; a munka ajándékhordozó.
• A munka feltárja az embernek lénye mélységeit (ki vagyok belül, mik az erényeim, mik jellemem gyengeségei stb.). Amunka ön- és társismerti alkalom (milyen vagyok én, és milyen az, akivel dolgozom). A munka célja az ember-ember közötti kapcsolatok kiépítése, erősítése is.
• A munka természeténél fogva értékteremtő, és ez az értéke elsősorban nem „piaci alapú”, hanem hogy a végzője mennyire van benne jelen, a munka mennyire szeretet-centrikus, mennyire lép túl céljában a hasznosságon és a szükségen.
• Az emberhez méltó munka jót hoz létre, és jóvá tesz (nevel, több emberré tesz).

Egy-egy műalkotás mögött általában sok-sok fizikai, szellemi, erkölcsi munka is van. Kényszerű bezártságunkban a lelassultabb, szeretettel jobban átitatott rutinszerű otthoni munkavégzés megélése mellett, lélekemelő lehet belefeledkezni egy-egy művészeti album szépségeinek szemlélésébe is. Szeretettel ajánlom! Egy szép dolog hosszas, ízlelni és nem birtokolni akaró szemlélése is munka: öröm, belső építkezés és megtisztulás…

Vigaszkereső gondlatok 43 - 2020.04.30.

Általában akkor találunk megnyugvást egy hirtelen jött nehézség, probléma esetén, ha e csapás hatására keletkezett veszteségeink felől megnyugtató megoldásra jutunk. Aki tudja, hogy a jelenlegi koronavírus-járvány miatt sem veszíti el állását, noha most rendelkezési állományba kerülve otthon kell lennie, az békésen tudja várni az újra-indulást, annak a szívében ott a vigasz. Sok olyan nehézsége van viszont életünknek, amikor a veszteségeink kezelése, esetleges „kompenzációja” nem ennyire egyértelmű, ilyen helyzet például a gyász. A gyász jól mutatja, hogy a veszteségkezelés általi vigaszra találás mindig kettős munka, hiszen: a) megnyugtató igazságra kell jussak azzal kapcsolatban, akit/amit elvesztettem (mi lett vele); b) és meg kell dolgozzak azzal is, hogy mit kezdek az ő hiányával (mi lesz velem a továbbiakban nélküle).

A veszteség mindig szegénység-élmény. A szegénységet általában negatív előjelű tapasztalatnak tartjuk, és így nem látunk benne értéket, sőt értékfosztó valóségként éljük meg. Nem kell viszont ahhoz evangéliumi szemléletmóddal bírni, hogy belássuk, vannak életünk során olyan, átmeneti, ideiglenes jellegű szegénység-tapasztalatok, amelyek, bár önmagukban nem képviselnek értéket, mégis hasznosak személyiségünk fejlődése, gazdagodása szempontjából. A megszületésünk talán a legnyilvánvalóbb ilyen élményünk: elvesztünk valamit, ami jó volt, biztonságot adott, de „cserébe” (!) elindul életünk teljes kibontakozása (egy még nagyobb jó). A szegénység akkor út a vigaszra találásban, ha lehet vele „barterezni”, van valami (vagy lesz valami) „cserébe”.

Jézus a szegénység bizonyos „típusát” boldogsághordozónak nevezi (a boldogságot pedig nevezzük bátran a vigaszban lét csúcsélményének): „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5, 3). Létezik tehát pozitív szegénység is? A kihívás tehát akut és megkerülhetetlen: Mit kezdek a veszteségeimmel? A szegénység össze tud-e kötni a vigaszra találással („boldogság”)? „Húzzuk szét a szálait” ennek a témának (ezt a szálakra bontást nevezi a lelkiség megkülönböztetésnek, ahol a szétválasztás és néven nevezés munkáját a Szentlélek világosságánál tesszük).

1. Egy veszteség lehet nyereség. Paradox kijelentés ez, de igaz, amint a születés példájánál is láttuk: el kell engednem egy jót egy (remélt, tudott, hitt) nagyobbért. Hogy nyertem-e az elengedéssel, az rendszerint csak idő múltán derül ki, éppen ezért a veszteségben való vigaszkeresés nem „üzemel” türelem, kivárás nélkül.
2. Az ember életének (és személyiségének) egyik, ha nem a legnagyobb értéke a szabadság (keresztény hitünk legnagyobb értékeinek is egyike). A szabadáság (legyen az testi, lelki, erkölcsi, politikai stb.) születésénél pedig mindig az elengedés, a veszteség, a szegénység bábáskodik. A választott nép kiszabadul Egyiptomból, szabaddá válik, de Egyiptomban kellett hagyja a „húsos fazekakat”; pusztai nomádként rosszabbak lettek az életkörülményei, mint rabszolgaként, de a szabad önrendelkezés, a vallási és nemzeti identitásra jutás szabadsága megért ennyit, sőt, csak így valósulhatott meg. Ezen a horizonton értelmezhető a szerzetesek ún. evangéliumi szegénysége is, de a fent idézett jézusi boldogmondás értelme is.
3. A szabadság/szabadulás abszolút értékének szemlélése mutatja meg, hogy sokszor a vigasz útja a szegénnyé válás, a kiürülés, elhagyás-elengedés. Az erkölcsi rosszból, és/vagy az attól befolyásolt pszichés megkötözöttségekből, függőségekből sokszor csak a radikális elszegényedés/elengedés útján lehet szabaddá válni (és így vigaszra lelni): a gyógyulás útjára lépett alkoholista például sohasem ihat többet az életében alkoholos italt, még az intim családi ünnepeken sem.
4. Az iménti eset mutatja, hogy a szegénység lehet pozitív előjelű is (szabadság), és ezáltal a vigasz alkalma. Éppen ezért meg kell különböztetni a veszteségeink világától és világában a „nyomorúság” tapasztalatát. A nyomorúság mindig negatív előjelű (nincs benne vigaszra-találás), és mindig összefüggésben van az erkölcsi rosszal (a nyomorult ember bűnben van, vagy bűnös struktúrák foglya – a nyomornegyedek mindig a bűnözés melegágyai, a bűnözés pedig növeli az amúgy is kilátástalan nyomort: ördögi kör…).

Minden létező dolog, minden létező élőlény léte, élete Isten kezében van, ő ad mindennek és mindenkinek létezést, életet. Mi is „benne élünk, mozgunk és vagyunk” – ahogyan Szent Pál tanítja (ApCsel 17, 28). Amit/akit mi elveszítünk, az belőle nem esik ki, az számára nem veszteség, hiszen benne nincs fogyatkozás és így veszteség sem. Istenbe merült életet élni a veszteségeink „abszolút kompenzációja”, és így veszteségeink nyereséggé válhatnak. 

A teafiltert beleengedjük a forró vízbe, és az kioldja belőle aromáit, erejét, színét. A forrázva lét fájdalmas, veszteségekkel teli esemény, de ez hozzájárulhat ahhoz, hogy még inkább önmagammá lehessek. Istennek adni az életünket ilyen „(forró) vízbe” merülést jelent.

Vigaszkereső gondolatok 42 - 2020.04.29.

Gyerekkorom óta példaképem II. Rákóczi Ferenc. Egykoron romantikus rajongással vettem körül a nagy fejedelmet, aztán idővel a tiszteletem mélyebb lett iránta, főleg mikor felfedeztem, mennyire mély, őszinte és odaadóan hívő életet élt. 1711-ben elbukott az általa vezetett szabadságharc, ettől kezdve az élete „politikai karanténba” kényszerült. A nagymajtényi fegyverletételt követően Lengyelországba szökött, onnan hajóval Anglia érintésével Franciaországba menekült, és ott élt 1717-ig. Amikor diplomáciailag a francia uralkodónak egyre kínosabb lett a magyar rebellis fejedelem jelenléte, Rákóczi szűk kíséretével az oszmán birodalomba távozott, és ott élt haláláig, amely 1735. április 8-án, nagypéntek éjszakáján érte.

A szultán barátságos volt vele, olyannyira, hogy eleinte szabad bejárást engedett neki az udvarába. Először egy Isztanbul melletti kisvárosban kapott menedéket (Jeniköjben), majd 1720-tól, a Habsburg diplomácia hatására a szultán a 123 km-re lévő Rodostó (ma Tekirdag) örmény negyedében jelöl ki számára kényszerlakhelyet. 

Politikai karantén volt ez; és bár látszólag szabad ember volt, azt csinálhatott, amit akart, azzal találkozott, akivel akart, a szultán biztosított számára tisztes megélhetést, de a lakóhelyét nem hagyhatta el, és folyamatosan megfigyelés alatt állt, főleg a Habsburg Birodalom titkosszolgálata által, de a szultán is figyeltette. 

Rákóczi és a vele tartó néhány nemes, valamint a személyzetük (a fejedelemmel együtt nagyjából tízen-tizenketten lehettek) egy ideig reménykedett abban, hogy ez az állapot csak ideiglenes, aztán ahogyan múltak az évek, és sorvadt a „külvilággal” való kapcsolatuk, bele kellett törődniük, hogy ez karantén életük végéig tart. Mindnyájuk közül Rákóczi tűrte mindezt a legjobban, noha itt érte a hír, hogy szeretett felesége 1722-ben meghalt egy párizsi apácakolostorban. Egy-egy alkalommal még meglátogatta őt két fia, György és József, de a száműzetés nehéz életét ők nem vállalták. 

A rodostói évek „karantéjáról” Rákóczi emlékirataiból, illetve Mikes Kelemen fennmaradt leveleiből tudunk. E leírásokat olvasva sok értékes ötletet kaphatunk arról, miként éljük meg a mostani „kijárási korlátozást” (ami Rákóczi számára tizenöt évig tartott, a haláláig). A száműzetés „egészséges” megélésének titka a fejedelem számára a napirendben állt. Íme, a Mikes beszámolójából ismert „karantén-napirend”:

• 5.30: a személyzet ébresztője
• 6.00: felkel a fejedelem, kávézik, rágyújt pipájára, majd szellemi munkát végez
• 7.45: jelzés a misére készüléshez (a lakóháza mellett kis római katolikus kápolna állt, magyar pappal)
• 8.00: szentmise, utána szellemi munka
• 11.30: jelzés az ebéhez készüléshez
• 12.00: ebéd, majd valószínűleg egy kis szieszta
• 14.30-15.00: Rákóczi elvonul imádkozni a kápolnába 
• 15.00: fizikai munkát végez (rendkívül tehetséges asztalos volt; egy-egy általa készített bútor ma is megtekinthető)
• 16.45: jelzés esti imára
• 17.00: esti ima
• 18.30: könnyű vacsora, majd társasági élet
• 20.00: a fejedelem visszavonul a szobájába
• 2.00: felkel rövid magánimára

Pontos, fegyelmezett napirend, imádság, szellemi tevékenység, fizikai munka, társasági élet – ez Rákóczi Ferenc karantén-titka; érdemes belőle meríteni. Mikes Kelemen leírja, hogy a fejedelem sosem panaszkodott a sorsa miatt, napjait szívbéli békében, derűsen élte. Életminősége nemesi rangjáénak megfelelő volt, ő mégis szinte szerzetesként élt (akárcsak felesége a párizsi kolostorban). A nagy magyar fejedelem Istenbe merült, bensőséges hívő élete miatt is példaképünk lehet. 

1735. április 3-án virágvasárnap reggel rosszul érzi magát (talán kisebb agyvérzése lehetett), a szentmisére sem tud átmenni a kápolnába. A nagyhét első napjaiban kisebb javulás áll be állapotában, de nagycsütörtökön ismét rosszul lesz (esetleg újabb agyvérzés). Emiatt az utolsó vacsora miséjére sem tud elmenni, a pap a mise után átjön hozzá, majd megáldoztatja, ami Mikes szerint nagy lelki vigaszt jelentett neki. Késő este az állapota már egyre rosszabb (ereje teljesen elhagyja, beszéde érthetetlenné válik – valószínűsíthetően újabb agyvérzést kaphatott), papja feladja neki a szent kenetet; mindenki ott imádkozik az ágyánál. Nagypénteken éjszaka három órakor meghal (míg egészséges volt, minden éjjel kettőtől imádkozott…!). „Istenes életmódjából” kitűnik, mennyire szerette Istent, a halála körülményeinek „krisztusi szimbolikája” pedig azt mutatja, hogy Isten is nagyon szerette őt.

Számos imádsága maradt ránk. Ezek közül a leghíresebbet itt közlöm – elmélkedésem lezárásaként. Egyházzenei kutatások szerint nem ő a szerzője ennek (noha a hagyomány így tartja); valószínűleg közkedvelt, erdélyi eredetű Krisztus-himnusz, melankolikus, „kuruc” dallammal. Ezen ének egyik nagy értéke (szövegének mélységein túl), hogy jelenleg mind a három nagy történelmi egyház (római katolikus, református, evangélikus) liturgikus dallamkincsének a része, a legökumenikusabb magyar keresztény énekünk.

A szövege:

Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága árom,
Oltalmamat tőled várom! 

Életemet ostromolják:
Feszítsd meg őt! azt kiáltják,
Mint gyilkosok, azt kívánják,
És véremet szomjúhozzák.

Reád bíztam ez ügyemet,
Én Jézusom, én lelkemet,
Megepedett bús szívemet,
Szegény árva bús fejemet. 

Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél e világért.

Irígyimet zabolázd meg,
Szándékukban tartóztasd meg,
Szegény fejem koronázd meg,
Mennyen, földön boldogíts meg!

Irgalmazz meg én lelkemnek,
Ki vagy Ura mennynek-földnek;
Könyörgök csak Felségednek,
Én megváltó Istenemnek. 

Itt pedig meghallgathatjuk (és énekelhetjük a videóban szereplő kórussal): lásd fent

Vigaszkereső gondolatok 41 -2020.04.28.

A vigasztaló jelenlétnek különleges megnyilvánulási formája a „síróval való együtt sírás”. De vajon mi a vigasztaló ebben? Itt is tanuljunk a Mestertől, szemléljük Jézus „szolidáris könnyeit”.

Lázár feltámasztásának elbeszélésében találjuk a következőket: „Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, lábaihoz borult, és azt mondta neki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Jézus pedig, látva, hogy sír, és hogy a vele érkező zsidók is sírnak, a lelke mélyéig megindult és megrendült. Megkérdezte: Hová tettétek őt? Azt felelték neki: Uram, jöjj és lásd! Jézus könnyezett. Erre a zsidók azt mondták: Íme, mennyire szerette őt! De voltak köztük, akik így szóltak: Ő, aki megnyitotta a vak szemeit, nem tehette volna meg, hogy ez meg ne haljon? Jézus, lelkében még mindig megindulva a sírhoz ment.” (Jn 11, 32-38a)

Milyen (ál)szemérmesen leegyszerűsítve fogalmaz a magyar fordítás: „könnyezett”. Talán jobb lett volna, ha a fordító azt írja: „sírt”, mert a könnyezés sokkal kisebb intenzitású dolog mint a sírás (az is könnyezés, ha csak megnedvesednek a szemeim, például hagymapucolás közben 😊). Jézus viszont itt „sírt”, a görög szó ezt mondja. Sírt, és itt az eredeti kifejezés nagyon beszédes. Jézus esetében olyan sírásról beszél ugyanis, aminek van egyfajta ikonszerű jellege: a „könnyezés/sírás” itt közölt múlt idejű igéje olyan igeidőben van az eredetiben (aorisztosznak nevezi ezt a múlt idejű igeidőt a görög nyelvtan), amely egy régi történet folyamatos múltidőben (imperfektum) elmesélt cselekményében pontszerűen megragad egy lényeges mozzanatot (a múlt folyamában egy „kimerevített” esemény). János evangélista a folyamatos (imperfektum) és a befejezett múlt időket (perfektum) váltakozva használja e feltámasztás-történet elbeszélésében (is), amikor viszont Jézus könnyeihez ér, ott ezt az aorisztoszt használja. Az elbeszélés folyama ekkor tehát megáll, és mintegy kontemplációvá, szemlélődéssé válik: ott áll Jézus mozdulatlanul, könnyekkel borítottan. Márta és Mária, Jézus testvérei Jézusra zúdítják fájdalmukat, kérdéseiket, de reményeiket is, és Jézus, mintegy ezen érzések, hangulatok, intellektuális és pszichés útkeresések centrumában, fókuszában állva azonosul, eggyé válik mindazzal, ami a gyászolókban van, és persze ehhez még hozzájön a saját gyásza, fájdalma is, hiszen Lázár az ő barátja, szerette, szereti őt (és persze a testvéreit is). Márta, Mária, a rokonok, helyi ismerősök gyászának „dinamikusan áradó könny-folyói” Jézus „statikusan álló könny-óceánjába” torkolnak. És itt a vigasz megtalálása: Jézusban van az igazi megnyugvás, megbékélés minden nyomorúságunkban.

„Együtt sírni a síróval” (Róm 12, 15) „magas prioritású” (ma szeretnek ilyen kifejezéseket használni 😊) megélése a vigasztalásnak, ha ez az együtt-sírás több tud lenni annál, minthogy „nekem is fáj” a barátom halála. Jézus könnyei a körülötte sírók könnyeiben fogannak meg – ezt János evangélitsa egyértelműen be is mutatja. Vigasztalni tehát azt is jelenti, hogy a másik szenvedése most fontosabb nekem a sajátomnál, még ha mindkettőnk szenvedésének az oka ugyanaz is. Jézus vigasztalása elsősorban közösségvállalás (ez a vigaszának, sőt egész missziójának a szíve), és erre a szolidáris jelenlétre épül rá aztán a tevőleges szeretet: feltámasztja a halottat.

Vigaszkereső gondolatok 40 - 2020.04.27.

A vigaszt, annak gondolatait, szavait sokszor kell keresni, és vannak pillanatok, események az életünkben, amikor nagyon nehéz ezeket megtalálni.

Értesülök egy barátom hozzátartozójának haláláról. Hogyan vigasztaljam a barátomat? Mit mondjak neki? Ilyenkor általában a csendes jelenlét sokkal vigasztalóbb, mint bármit mondani. Kivételt talán „a szent, a megszentelt szavak” jelentenek, persze ha a hozzátartozók szeretnék ezeket, ha nyitottak rájuk. Halkan mondani a gyászolókkal a rózsafüzért, szentírási igéket olvasni nekik…

Nem oly rég bukkantam rá egy érdekes gyászbeszédre az interneten. Henry Scott Holland anglikán kanonok (1847-1918) VII. Edvárd angol király halálakor (1910), annak westminsteri ravatalánál szokatlan beszédet, vagy inkább elmélkedést mondott a halálról. Szívesen megosztom veletek a saját „bicebóca” fordításomban (valójában egy az interneten keringő magyar fordítást „csiszoltam át”). Szokatlan gondolatiságú, de mégis hiteles, nem giccses, vagy erőltetetten vagány (sokszor a nehéz helyzetekben mondandó szavak e kettő csapda valamelyikébe zuhannak). Telve van hiteles vigasszal.

A halál nem a minden. Jelentéktelen dolog. Én csak átmentem ide a szomszéd szobába. Semmi sem történt. Minden olyan maradt, amilyen volt.

Én én vagyok, te pedig te, és a régi élet, amelyet mi együtt gyengéden éltünk, érintetlen és nem változott.

Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Ne végy fel ünnepélyes vagy bánatos stílust.

Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Játssz, mosolyogj, gondolj rám, imádkozz értem.

A nevem nap mint nap az, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. 

Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. 

Mi a halál, ha nem egy elhanyagolható baleset?

Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben, egészen közel. Nincs semmi baj. Semmi sem fáj, semmi sincs veszve. Egy röpke pillanat és minden olyan lesz mint előtte volt. Mennyit fogunk nevetni az indulás küzdelmein, amikor megint találkozunk!

[Az angol eredeti lelőhelye: https://www.familyfriendpoems.com/poem/death-is-nothing-at-all-by-henry-scott-holland]

Vigaszkereső gondolatok 39  - 2020.04.26.

Gyerekkorom hittanos élményei közül máig megmaradt bennem annak a nem értésnek a tapasztalata, amely a teremtés misztériumával kapcsolatban fogalmazódott meg bennem. Ha Isten elsőként a világosságot teremti meg, és mindjárt a hatnapos teremtéselbeszélés első napján, akkor miért csak a negyedik napon teremti meg a világosságot előidéző csillagokat, bolygókat (napot, holdat stb.), és pláne úgy, hogy a harmadik napon már megteremtette a növényeket, melyek nem tudnak fény nélkül lenni. Akkor még nem tudtam, hogy a „Legyen világosság!” isteni döntése valószínűleg nemcsak a fizikai világosságra, fényre vonatkozhat, hanem minden „egyéb világosságokra” (!) is, például a szellemi, lelki világosságra, fényre is. Ami biztos, az idő („Kezdetben teremtette…” – tehát elindul a világ ideje) és a világosság Isten első alkotásai, vagyis minden létező, amelyek megteremtése ezek után következik, ezekhez van rendelve, ezek függvényében van. Minden teremtmény alá van vetve az időnek, és minden teremtmény „világosság-követő”, fényorientált.

Isten magából teremt, a teremtés az ő belső, önön isteni gazdagságának mintegy kibomlása, kiáradása, Isten pedig „világosság és nincs benne semmi sötétség” (1 Jn 1, 5). A (teremtett) világosság, tehát Isten örök világosságát hirdeti: „Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt. […] az egész földre elhat szózatuk, s a földkerekség határaira szavuk. Bennük ütötte fel a napnak sátrát, s az, mint a vőlegény, kilép nászházából, mint a hős, ujjongva indul neki útjának. Az ég egyik szélén kel föl, és útja annak másik széléig jut el, és nincs, aki melege elől elrejthetné magát.” (Zsolt 19, 2-3. 5-7)

Az ember is teremtmény, ezért nem tud meglenni a világosság nélkül: sem a teremtett világosságok (fizikai és szellemi-lelki) nélkül, sem Isten világosságának Jézusban való szemlélése nélkül, hiszen „benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága” (Jn 1, 4). 

A vigasztalanság, amiről már láttuk, hogy gyűjtőfogalma minden emberi negatív élménynek, érzésnek, hangulatnak, valójában nem más, mint a világosság nem látása, világosság-vesztés. Ebből következik, hogy a vigasztalás célja a világosság keresése, megtalálása és ajándékozása. Minden, amiben világosságot találunk erő-, béke- és derűforrás, és főleg akkor, ha ezek tovább lendítenek Istenhez, aki a Világosság és a Vigasztaló/Vigasztalás.

Az emberiség ősi tapasztalata azonban az is, hogy van hamis „világosság is”, elég ha csak a „luxus” (fényűzés) és a „luxuria” (bujaság) kifejezésekre gondolunk: mind a kettő a „lux” (fény, világosság) származéka. Olyan „világossággal”, „fénnyel” telt helyzetet, állapotot jelölnek, amelynek a mélyén nincs ott a lét derűje és békéje, még ha eredendően ezeket kívánnák „élvezőjüknek” (!) nyújtani; mind a kettő olyan „fény”, amelynek szívében valójában sötétség van. Isten világossága enyhületet, békét, derűt ad; nem függ a külső körülmények mibenlététtől (szemben a luxussal, ahol a körülményektől függ minden), nem élvezeti cikk (mint a luxuria – bujaság).

A bizánci egyház egyik leghíresebb himnusza Krisztust mint „örvendező Világosságot/Fényt” szemléli és ünnepli (ez a „Fósz hilarón” kezdetű himnusz). A bizánci (ortodox és katolikus) egyház minden este elénekli ezt a III. században született gyönyörű éneket esti dicséretében (magyarul „Enyhe világossága” a szöveg hivatalos liturgikus fordítása). Szeretettel kínálom neketek elmélkedő meghallgatásra: 

Az ének magyarul („Enyhe világossága” kezdettel), görög katolikus papnövendékek előadásában: felső videó

Az ének görögül, áthosz-hegyi szerzetesek előadásában:

https://www.youtube.com/watch?v=fd7kcQaDbKg

Vigaszkereső gondolatok 38 - 2020.04.25.

A vigasz olykor „ízléstelen ruhában” érkezik, negatív körülményekbe burkoltan ér el hozzánk. Ismert, hogy számosan voltak, akik 1912. áprilisában lekésték a Titanic indulását: milyen bosszantó lehetett, hiszen a jegy drága volt, a következő hajóra várni kell, annak ismét költségei lesznek… Aztán hírül vették, hogy a Titanic New York partjaitól már nem messze, útjának kétharmadát megtéve elsüllyedt. A bosszankodás, a kesergés, a rosszkedv után hidegzuhanyként érkezik a kegyelmi felismerés: lekéstük a hajót és most életben vagyunk. 

Sokat idézett portugál közmondás, mely szerint az Úr a „görbe vonalakon is tud egyenesen írni”; nagy viszont a kísértés, hogy rendszerint mi csak a görbére sikerült vonalakra figyelünk, és elfelejtjük olvasni a rájuk írt üzenetet. Hivatásomat kerestem, amikor tanácsért felkerestem egy sokak által tisztelt szerzetest. Több mint harminc év távlatából máig fülemben és szívemben vannak szavai: „Figyeld életed körülményeit, az Úr azok alakításával terelget önmaga, akarata felé.” Örömteli felismerés volt, amikor a Szentírásban is megtaláltam ezt az igazságot: „Amikor keresztülmentek Frígián és Galácia tartományán, a Szentlélek megtiltotta nekik, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét.” (ApCsel 16, 6) Egyes fordítások a „megtiltotta” helyett a „nem engedte meg” kifejezést használják, amely által nyilvánvalóbb az, ahogyan az Úr ténylegesen (és tevőlegesen) alakítja a körülményeinket, hogy életünk az Ő útjaira „tévedjen”, ha már valamiért tudatosan nem azon járunk. Pál és társai Ázsiába, vagyis a mai Törökország belső területei felé akarnak menni, és jószándékkal, Isten ügyéért (hirdetni Jézus evangéliumát), de Isten ezt nem akarja, és ezért útjukba akadályokat gördít, nem tudjuk, konkréten mi történt (rossz időjárás? természeti csapás? banditák? pénzügyi nehézségek? szervezési problémák? stb.), de nem jutnak oda. Isten mást akart, és amíg ezt nem értjük meg, vigasztalannak érezzük magunkat. Ezért is lényeges, hogy imaéletünknek része legyen az a típusú szemlélődés, melyben a „Szentlélek nagyítója” alá tesszük azt, amit éppen élünk, ami történik velünk, hogy meglássuk ezek szövetében, mit rejtett el benne a Lélek, hogyan akar ebben ő nekünk a Vigasztaló lenni.

A nem igazán evangéliumi világnézetű, ám némely daluk szövege miatt mégis sokak által kedvelt amerikai zenészcsapat (Imagine Dragons) egyik dalszövegének refrénje is ezt a „negatívban tapasztalható pozitívat” mondja ki: „Szenvedés (fájdalom), te tettél engem hívővé” (Pain, you made me a, you made me a believer, believer).

Görbe vonalakon Isten vigaszát, akaratát olvasni olykor „kemény iskola”. Említettem, hogy Pál apostolnak és munkatársainak Ázsia nem az Isten útja volt; a görögországi Korinthosz közösségnek írt második levelében az apostol beszél is ázsiai szenvedéseiről: „Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok, testvérek, a mi szorongattatásunkról, amelyben Ázsiában volt részünk. Módfelett, erőnkön felül próbára tettek minket, úgyhogy még az életünk felől is kétségeink voltak. Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. Ő megszabadított minket ekkora halálos veszedelemből, és meg is fog szabadítani. Őbenne bízunk, hogy ezután is megszabadít, ha ti is segítségünkre lesztek értünk mondott imáitokkal, hogy a kegyelmi adományokért, amelyeket sokan eszközöltek ki számunkra, sokan adjanak hálát értünk.” (2 Kor 1, 8-11).

Ez a jelen koronavírus okozta járvány is egy ilyen „Ázsia-kaland” az emberiségnek, így nekünk is (talán pont Ázsiából terjedt el mindenhová?). Vajon milyen szeretet-üzenetet kódolt bele nekünk a Szentlélek? Imádkozni kell, hogy szabaduljunk a bajtól – ahogyan Pál apostol is kéri –, de azért is, hogy „lássunk”.

[Ha valakit érdekel, szívesen ajánlom meghallgatásra az említett amerikai dalt, itt annak szövegét is olvasva hallgathatjuk meg: fent meghallgatható]

Vigaszkereső gondolatok 37 - 2020.04.24.

Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója és a katolikus spiritualitás történetének egyik legnagyobb lelkigyakorlat-vezetője Lelkigyakorlatok című könyvében az ember negatív hangulatainak, élményeinek, érzéseinek, tapasztalatainak összefoglalásaként bevezeti a „vigasztalanság” kifejezést. Rosszkedv vagy rossz hangulat, üresség-érzés, lelki szárazság, szomorúság, kedvtelenség – hosszan sorolhatnánk, mi mindent élhetünk meg vigasztalanságként, amolyan lelki, emberi (vagy akár erkölcsi) hullámvölgyként. Mit lehet ezekekel kezdeni azon túl, hogy türelemmel viseljük, várva, hogy majd elmúlik (elmúlik?). Szent Ignác nagy felismerése volt, hogy ezek kezelése, feldolgozása nagyban függ attól, hogy mi az eredetük, honnét érkeztek ezek a lelkembe, konkrét hogylétembe. A vigasztalansággal jelölt negatív érzelmi, hangulati tapasztalatoknak eredete hármas lehet: 1) jöhet magától az Úrtól (ő teríti rám ezt a sötétséget); 2) lehet mindennek emberi oka (én magam tehetek erről, vagy mások okozták nekem); 3) jöhet a gonosz lélektől is.

Érdekes, hogy Ignác e „hármas eredetmegfigyelést” az ember lelkében megjelenő egyéb valóságokra is alkalmazza, például a vágyainkra: Nagyon szeretnék valamit; no de ez a vágy honnét érkezik? Az Úr ültette belém? Ha igen, akkor ez a vágy újból és újból az utamba kerül, kezdeni kell vele valamit. Csak az én saját mély emberi vágyam? Ilyenkor, ha nem valósulhat meg, előbb-utóbb elhal bennem, vagyis nem is volt annyira konstruktív, lényeges az életem egésze szempontjából (azt az Úr is akarná). A gonosztól van? Akkor e vágy célja valójában a bűn, és e vággyal rendszerint együtt jár a belső, lelki békénk elvesztése, valamint mély nyugtalanság és zavartság.

De térjünk most vissza a vigasztalanság kezeléséhez.

A vigasztalanság lehet az Úr művének következménye is. A Magvető elveti a búzamagot a földbe, ahol az a mag számára, látszólag, ellenséges közegben van: nyirkosság, sötétség, a magot megbontó kémiai és fizikai behatások. De csak így tud a magból a benne lévő növény élete kikelni. Az Úrtól jövő vigasztalanság „a lélek sötét éjszakája” (hogy Ignác kortársát, a spiritualitás másik „nagyágyúját”, a kármelita Keresztes Szent Jánost idézzük), vagyis az a lelki helyzet, állapot, amely kellemetlen ugyan, de a javamat szolgálja (megtisztít, alázatra és türelemre tanít, világossággal tölt el, megerősödve jövök ki belőle).

A vigasztalanságnak lehetnek emberi okai. Ezek az okok lehetnek természetes okok: fáradtság, nagyfokú testi-lelki (idegi) kimerültség, betegség, testi-lelki fájdalom (sokszor együtt a kettő), gyász, sikertelenségek stb. Ezek kezelése is sokszor egyszerűen megoldható, még ha olykor segítséggel is: pihenés, lelazulás, mozgás, elegendő alvás, stresszkezelés, gyászfeldolgozás stb. Előfordul, viszont, hogy a vigasztalanságom oka a bűnöm, vagy bűnnek még nem minősülő, de mindenképpen káros erkölcsi döntésem. Ezekkel együtt jár rendszerint a „lelki homály” (megint csak Keresztes János megfigyeléseit alapul véve), vagyis a sötétséghez hasonló állapot, de ez nagyfokú békétlenséggel, sajgó lelkiismerettel jár együtt, míg a lélek sötét éjszakája nem (!). A súlyosabb bűnök gyakori hangulati, érzelmi következménye ez a vigasztalanság. Ennek orvossága a bűnbánat, a gyónás, és utókezelésként érdemes hozzákapcsolni a böjtölést, a hosszabb elmélyült imádságot is – vagyis a megtérés maga a gyógyszer.

A megkísértettséggel is sokszor együtt jár a vigasztalanság. A gonosz klasszikus trükkje, hogy a bűnre vivő ajánlatához manipulálni kezdi a hangulatomat. Teszi ezt olykor negatív módon (elkezd ijesztegetni, így elveszítem a belső nyugalmamat, pánikolni kezdek, és ilyen hangulatban rendszerint rossz döntést is hozok); de beburkolhatja pozitív hangulati elemekbe is (szépnek mutatja azt, ami valójában nem az). Olyan ez, mint amikor egy őszi éjszakán autózva egyszer csak hirtelen beleszaladunk egy ködfoltba. Hasonlóan az ilyen autós tapasztalathoz fontos, hogy ne essünk kétségbe, hagyatkozzunk a belső iránytűre, „gps-re” (a lelkiismeretünkre, vagyis arra a bizonyosságra, hogy amit a gonosz kínál, legyen az akármennyire is szép csomagolású, célját tekintve egy bűn elkövetése). A tempóból ilyenkor vissza kell venni, de menni kell tovább (sok baleset abból keletkezik a ködben, hogy megáll az autós, a mögötte érkező pedig beleszalad). Meg vagy kísértve? Ne törődj vele, menj tovább, majd elmúlik. E hangulati manipuláltsággal együtt járó megkísértettség gyakori kárvallottjai a naiv lelkű emberek. A lelki naivitás azért is veszélyes, és mindenképpen kezelendő állapot (ha valakire ez jellemző), mert a rossz dolognak „rózsaszín köddel letakart” valósága megtéveszti a naiv embert, és így ő becsapódik. Érdemes megfogadni, amit egy idős paptestvérem mondott egyszer: „attól, hogy a rókát lefestik fehérre, még megeszi a tyúkot”.

A vigasz válasz a vigasztalanságra (ez már majdnem alliterál is 😊). A vigasztalanságnak bármi is lehet az oka, eredete, a hiteles vigasz, legyen az akár emberi is, mindig Isten ajándéka „aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal.” (2 Kor 1, 4)

Mellékletként álljon is két YouTube link, mind a kettő zenei feldolgozás:
1) After Crying, Bár éjszaka van:   https://www.youtube.com/watch?v=j49VpoUbGbs

E dal Keresztes Szent János műveinek feldolgozásából készült, a magyar zenekar előadásmódja kissé balladai, de a szöveg és az összharmónia megnyerő, elgondolkodtató, kiváló meditációs anyag.

2) Keresztes Szent János, „A sötét éjszaka” (La Noche Oscura – eredetiben): https://www.youtube.com/watch?v=2TpWeUrry5k

E dal Vicente Pradal Franciaországban élő spanyol zeneszerző feldolgozása (ő maga énekel), a szöveg kisebb változtatásoktól eltekintve Keresztes Szent János eredeti szövege. Keresztes Szent János műveit sokan feldolgozták, megzenésítették, Pradal feldolgozásának hangulata viszont hordozza azt a szorongást, küzdelmet, fájdalmas útkeresést, amely az Istentől jövő vigasztalanság velejárója is, számomra ez a feldolgozás ezért is hiteles.

Vigaszkereső gondolatok 36 - 2020.04.23.

A vigasztalás egy hiánytapasztalatra kapott válasz, az a válasz, amely ha azt a hiányt nem is szünteti meg (olykor meg is szüntetheti), mégis tud olyan erőt, világosságot nyújtani, amely segít a hiányt feldolgozni, elhordozni. Semmilyen vigasztalás nem tud például visszahozni elhunyt családtagot, barátot, de a gyászban egy vigasztaló emberi jelenlét hallatlan erő és békeforrás lehet. Vigasztalva lenni – sajátos boldogság-élmény.

A hegyi-beszédben Jézus is ebbe a távlatba helyezi a vigasztaltságot: „Boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek” (Mt 5, 4) Vigasztalást kapni (és azt el is tudni fogadni!) erős élmény, pozitív valóság, és értékei között a legerősebb az instant hatás: a szerettem temetésére eljönnek a barátaim, ismerőseim, a szertartás után odalépnek hozzám, megszorítják a kezemet, mondanak pár jó szót, megölelnek – jól esik, erőt ad, megnyugtat.

Az idézett jézusi boldogmondásban viszont a vigasztalás nem feltétlenül azonnal tapasztalható: az eredeti görög mondat magyar fordítása is mutatja, hogy egy „majd”, valamikor a (közeli? távoli?) jövőben fog ez megérkezni, és nem pont most rögtön. Isten vigasztalása egyszerre azonnali („békességet hagyok rátok, az én békémet adom neketek” – Jn 14, 27), ugyanakkor a teljességét a végső beteljesedést követően fogjuk majd megtapasztalni: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta.” (Mt 25, 34)

Lesz tehát egy végső, minden hiányt maradéktalanul betöltő isteni vigasztalás – e földi út végén –, ahol már nem fog hiányozni semmi és senki. Ez a végső és teljes vigasztalás Isten maga lesz, és Benne minden, ami hiányzott a földi úton, és ami „lélek és élet” lett volna vagy volt nekem a földi életben (ami igaz és tiszta valóság, dolog és nem bűn): „Magadhoz rendelve teremtettél minket, és nyugtalan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem szűnik” (írja Szent Ágoston a Vallomásaiban). Vágyódhatunk tehát, sőt vágyódjunk is egy olyan végső vigasztalás iránt, amelyben majd megkapunk mindent, ami életünkben őszinte, igaz és tiszta valóság volt (vagy lett volna), de nem élhettük meg, vagy csak töredékesen, vagy elszakította tőlünk az élet sajátos logikája (például a halál).

Földi életünk hiánytapasztalatai amolyan „éhség-generátorok” tehát a végső, mindent felülmúló beteljesülés iránt; hiányaink hajtóerők az Úr által kínált teljesség felé. Ahogyan és amit majd az Úr kínál hiányainkra: fontos ugyanis, hogy ne redukáljuk le magunkban a mennyországot egy „visszakapjuk, amit kölcsönadtunk” ábránd szintjére. Isten Országa ugyanis ajándék, kegyelem, és nem olyasmi, ami „alanyi jogon jár mindenkinek”, vagy amit „jótetteinkkel, tiszta erkölcseinkkel megszerezhetünk”.

Ajándék lesz, és az is, amit benne kapni fogunk, és ez felülmúlja majd minden várakozásunkat, elképzelésünket: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1 Kor 2, 9) Az Úr ugyanis, mindig többet akar adni, mint amennyit (és amit) kértünk tőle, amire vágyódtunk: „jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe” (Lk 6, 38).

Te vágyódsz erre a beteljesedésre? Vágyódsz a mennybe? A hiányaid Istenhez vezetnek?

Vigaszkereső gondolatok 35 - 2020.04.22.

Az ember egy szellemi döntés „eredménye”. A Teremtő akarta, hogy legyünk, legyek. Konkrétan én, és belőlem ez az egyetlen, megismételhetetlen személy. Ő akarta, hogy legyek, ehhez a szüleim akarata, vágya kevés volt, hiszen oly sok házaspár szeretne gyermeket, és nem lehet. Isten akarta, hogy legyek. Az akarata volt az oka a megfoganásomnak, megszületésemnek, de a célja is. Istentől jövök és Hozzá tartok. Ő mindennek, így az én létemnek is a kezdete és a vége, alfája és ómegája (ld. Jel 22, 13)

Létünk, életünk „úton-lét”: Istentől Istenhez. Mint a kis tengeri teknősök születése: kikelnek a tengerparti homokba rejtetett tojásaikból, és rögtön iparkodnak a tenger felé. Megszületünk, és iparkodunk az Isten végtelen, ölelő szeretetének teljessége felé. De miért akarta Isten, hogy legyek? És mi a rendeltetése ennek az útnak, mi ebben az Úr logikája?

„Én vagyok az út, az igazság és az élet” – mondja magáról Jézus (Jn 14, 6). Teremtő Atyám azt akarta, hogy legyek, hogy megismerjem Jézust, az életem legyen Jézussal megélt élet, vagyis létem igazsága, a miértekre a válasz Jézus maga. Őt élem, szerinte élek: Jézus az utam. Megfogantam, megszülettem, mint bárki, tartozzon bármilyen valláshoz, hithez, és azért lettem, hogy életem Jézuséval eggyé legyen – ez életem célja, vagyis hogy olyan legyek mint Ő: „Amikor majd megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.” (1 Jn 3, 2)

Céllal, Jézusra fókuszáltan lettünk, életünk értelme ez a tudatosított, személyes Jézus-kapcsolat. Ehhez kapjuk az Egyházat, mint e kapcsolat „szolgáltatóját”. E kapcsolat teljesen személyre szabott, mégis az egész életünket lefedő valóságához konkrét „Jézus-kapcsolati típusok” ragadhatók meg: ezeket hívjuk az Egyházban hivatásoknak (papság, szerzetesség, házasság – ezek csak a „klasszikusok”, lehetnek újabbak, továbbiak is).

„Kövess engem!” – mondja Jézus a tanítványai meghívásakor. Tanítványának, aztán barátjának lenni egy életen át, aztán utána ennek teljessége: ezért vagyok. Életemnek van értelme, és ez az értelem Jézus meghívó szavában felismerhető (nem én találom ki), a hitben pedig kibontakoztatható. Ez a legnagyobb vigasza életünknek.

Vigaszkereső gondolatok 34 - 2020.04.21.

A loreto-i litániában Szűz Mária egyik megszólítása: „szomorúak vigasztalója”. A nyugati egyházban az egyetemesen használt imák szövegei eredetileg latin nyelvűek, ez igaz a loreto-i litániára is; a litánia eredetijében ez a megszólítás Máriát „a bajba jutottak vigaszának” nevezi („consolatrix afflictorum”, ahol az „afflictus” szó szerint „leterítettet, megrongáltat, roncsoltat, földhöz csapottat, magas dologról leesettet” jelent). Nemrég volt nagypéntek, amikor Máriát mint „Fájdalmas Anyát” szemléltük, vagyis azt a valakit, aki maga is vigaszra szorult. Halála előtt, még az utolsó pillanatokban Jézus gondoskodni akart a teljesen magára maradó, és „végtelen” emberi fájdalomtól szenvedő édesanyájáról, amikor a kereszten haldokolva édesanyját szeretett tanítványára János apostolra hagyta, Jánost pedig Máriára: „Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád! És attól az órától magához vette őt a tanítvány.” (Jn 19, 26-27) Az, akit vigasztalni kellett, a szenvedők, a kilátástalan helyzetbe jutottak, a „leesettek” („afflictorum”) vigaszává („consolatrix”) válik – szemléljük egy kicsit ezt a képet.

Az ókori társadalmakban nők pénzkereső foglalkozást nem végezhettek, a szüleik, a házasságkötésüket követően pedig férjük és/vagy a gyermekeik tartották el őket. Ha egy nő megözvegyült a gyermekeknek kellett édesanyjukat eltartani, ha nem tudott újra férjhez menni (erre egy bizonyos életkor után a nőnek nem volt esélye). A megözvegyült, kitaszított nő (létezett a nő elbocsátásának gyakorlata – mai szóval a válás) és az árva gyermek volt a legelesettebb társadalmi csoport akkoriban (ha a nőnek voltak segítői, jóakarói, esetleg bekerülhetett egy gazdag családba cselédnek, szolgálónak). 

Mária időnként feltűnik Jézus közelében az ő igehirdetői útján, ebből arra következtethetünk, hogy Jézus nyilvános színrelépésekor József bizonnyal nem él már, Mária tehát özvegy, aki fiával tart (amíg a férj él, a feleségnek mellette a helye), a „fiából él” (minden tekintetben). Jézus halála Mária számára, tehát az elmondhatatlan érzelmi-emberi megrázkódtatáson túl az teljes egzisztenciális bizonytalanságot is magával hozta: miből fog megélni, hol fog lakni stb., hiszen övegy és a fia sem él. Jézus, amikor haldoklik, ezért bízza legjobb barátjára édesanyját, és János „attól az órától fogva magához vette őt”. János (és családja) fog, tehát majd Máriáról gondoskodni, és a hagyomány úgy tartja (a IV-V. századból van erre írott anyag is), hogy Mária és János Mária haláláig és mennybevételéig Efezusba költözött és ott élt (Jánosnak nem volt felesége, gyerekei). Mária élete megoldódott, de ez még nem elegendő vigasz: a fia szenvedését, halálát végig kellett néznie, szenvednie – és ezzel a tapasztalattal kezdenie kellett valamit.

Tudjuk az evangélium lapjairól, hogy Mária nem értette mindig fiát (pl. a kánai menyegzőn – „Nincs boruk.” Asszony, a mi gondunk ez?” –, vagy amikor Jézusról az a pletyka járta, hogy megbomlott az elméje, és Mária is egy pillanatra „bedőlt” ennek: ld. Jn 2, 1-12; Mk 3, 21. 31-35), de teljesen megbízott benne, vagyis mindvégig hitte, hogy igaz az, amit Jézus mond, és így igaz az is, hogy „harmadnapon fel fog támadni halottaiból”. Máriának ez a meggyőződéssel táplált hite tapasztalati bázissal is bír, a nyilván szükséges bizalmon túl: egyszer találkozott egy angyallal, elfogadta annak üzenetét, aztán azt tapasztalta, hogy gyermeket vár, férfi közreműködése nélkül. És most ugyanerről a gyermekről van szó, Jézusról, az ő megfogant és megszült gyermekéről, aki a saját feltámadásáról is igazat mond, mert Isten sosem csap be, mindig igazat mond. És lesz feltámadás – Mária egész élete ebben a teljes, sosem kételkedő mégis sokszor nem értő, és néha igen fájdalmas, szótlan (a kereszt alatt nem szól semmit, nem rendez jelenetet, nem követeli a fiától, hogy szálljon le a keresztről, hiszen meg tudná tenni…) Istenre hagyatkozásról, bizalomról, hitről szól. A hagyomány kétezer éve egyöntetű abban, hogy feltámadása után Jézus először az édesanyjának jelent meg (Szent II. János Pál pápa erről sokszor beszélt és írt nagy meggyőződéssel).

Az Úr megoldotta Mária vigaszát: Jézus halála pillanatában kap emberi segítséget ehhez, a feltámadásakor eltölti őt a bizonyosság végtelen öröme, pünkösdkor pedig együtt van a tanítványokkal a Vigasztaló Szentlékek kiáradásában.

Jézus keresztje alatt János befogadja Máriát, Mária vigaszra és egzisztenciális biztonságra talál; de Mária is befogadja Jánost („Íme, a te fiad!”), Mária is vigaszforrássá lesz, hiteles vigaszforrássá, aki „Jézus emlékeztetője”: a tanítvány, amikor sötétségeket él meg, kapaszkodjon Jézus mindig igaz szavába, és higgye, hogy nincs olyan sötétség („nagypéntek”), amelyre idővel ne érkezne el a feltámadás hajnala.

Máriával barátságban lenni, dolgainkat (örömeinket és gondjainkat) vele megosztani békességet, vigaszt ad. Mária kétezer éves kultusza mögött milliónyi megtapasztalás, ima-meghallgatás, csoda van – keressünk nála vigaszt, és keressük vele Isten „jézusi és szentlelkes vigaszát”.

Vigaszkereső gondolatok 33 - 2020.04.20.

Érezhetően egyre nehezebben tűrjük a megszokott normalitás hiányát, pedig a türelem az egyik legkrisztusibb erény, vagyis olyan erőmegnyilvánulás (a lelki erősség egyik fajtája), amely hasonlatossá tud tenni Jézushoz, minden vigasztalás forrásához – hiszen a mennyei Atya őt küldte az elesett emberiség vigaszául. Mi hát a türelem, hogyan „működik”, hogyan edzhetjük benne magunkat?

Magyar szavunk a „tűr” igéből származik, amelynek rokon kifejezése az „elvisel”, „kibír”: a türelmes ember tehát az, aki elvisel, kibír valami nehézséget, fájdalmat, szenvedést. A türelem mindig egy negatív tapasztalathoz kapcsolódik, az azzal kapcsolatban fellépő nehézségek elviselésében jelenik meg. A türelem a nehézséggel, szenvedéssel szembeni erősség: nem hagyni, hogy az felülkerekedjen, legyűrjön, elvegye a békét, a méltóságot. A türelem küzdelem egy sajátos szenvedéssel, fájdalommal, zavaró valósággal, és célja: megóvni ettől valamit magunkban.

A türelem latinul „patientia” (ejtsd: paciencia), amely a „patior” igéből származik, melynek elsődleges jelentése: „szenved”. A beteget az egészségügyben páciensnek hívjuk, hiszen innen e szó értelme: a beteg = szenvedő (páciens). A türelmes ember tehát nemcsak elvisel valami kellemetlenséget (a fakírok elég jól viselik 😊), hanem szenved is tőle, ez neki fáj. Két szenvedést kell tehát a türelmesnek elhordoznia: 1) ami próbára teszi őt, a békéjét, a nyugalmát; 2) az e küzdelemmel járó, benne feltörő feszültséget, fájdalmat.

A türelem erejét a reményből meríti: „ez a kellemetlenség el fog múlni”. Egy célhoz rendelten tud a türelem működni, ha nincs ez a cél a türelem felmorzsolódik. Amíg van cél, irány, pláne „kikezdhetetlen” cél, addig a türelem meg tud újulni, új erőre kapni. A türelem ezért nemcsak erőkoncentráció és küzdelem, hanem mindenekelőtt látás, célorientáltság: Miért teszem ezt, miben remélek? A türelem egy konkrét célhoz rendelt út.

A türelem legszebb egyházművészeti képe, szimbóluma a fiókáit önön megsebzett testéből kiáradó vérével tápláló pelikán – sokszor találkozhatunk ezzel az alapvetően Jézust megjelenítő ikonnal templomainkban, például a pécsi Belvárosi Templom (dzsámi) tabernákulumán is. A motívum eredete egy ősi, ókori – kora-középkori legenda a pelikánról, amely miután nem tudott ennivalót találni fiókáinak, csőrével felsebezte mellét, és az onnan kiáramló vérével etette meg őket. Az eucharisztia igen eredeti, kifejező képe ez (Jézus önmagával etet-itat minket), de a türelemé is. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) oltáriszentségről írt himnusza is megénekli ezt („Adoro te devote” – magyarul: „Imádlak és áldlak” címmel; ezen kis írás végére illesztek egy YouTube-linket, ahol meghallgatható, szép gregorián dallammal).

A türelmet legtöbbször emberi kapcsolatainkban kell gyakoroljuk, megéljük. A türelem, az iménti pelikános képből kiindulva, tehát tápláló valóság: valaki szenvedést, nehézséget okoz nekem; én tűröm, mert hiszem, tudom, hogy ő így tud például megváltozni, felnőni, jobbá lenni. A gyermeknevelés hatékonysága is a türelem igazságán alapul: nekem nehéz, hogy rám szorul, de ő az én türelmem által tanul meg élni, felnőni, autonóm lenni. A türelem kivárás is, tehát: egy dolog, valóság kibontakozásához, megvalósulásához (ez a cél) szükséges idő küzdelmes felhasználása.

A türelem akkor „üzemel”, ha mindig szemem előtt lebeg a cél: akiért, amiért, ameddig ezt vállalnom kell. Minél magasztosabb, emelkedettebb ez a cél (szeretet, megbocsátás, lelkem békéjének vagy tisztaságának megőrzése stb.), annál erősebb a türelem, és annál inkább alakít engem a „hosszan tűrő Istenhez” hasonlatossá (az Ószövetségben Isten egyik legfontosabb tulajdonsága ez, olyannyira, hogy a „hosszantűrő” az ő egyik megszólításává, nevévé lesz – ld. Kiv 34, 6; Szám 14, 18; Neh 9, 17).

A koronavírus-járványa mindnyájunkat nagyon megpróbál a türelmünkben; az egészségeseket is, hiszen megszokott életünk normalitása korlátozva van, és ez megdolgoztat minket. „Helyzetbe hozott türelmünk” ne csak azt a célt lássa maga előtt, hogy „ennek is vége lesz (és reméljük nemsokára), és ezért kibírjuk”, hanem például azt is, hogy az elzárkózásban nekem adott idő (és a vele járó küzdelmes „másként élés”) szolgálhatja az imaéletemet, a lelassultságomat, a belső nyugalmamat – engedjük „felnőni” magunkban ezeket az igazán keresztényi valóságokat!

Íme a jelzett oltáriszentség-himnusz: https://www.youtube.com/watch?v=-xs67InkZ3A
A himnusz szövege magyarul (Babits Mihály fordításában):

Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!
Kenyér és bor színben titkon vagy jelen.
Néked szívem, lelkem átadja magát,
mert Téged szemlélve elveszti magát.

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,
de a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,
Igéd igazánál mi van igazabb?!

A keresztfán rejtéd isten-voltodat,
itt a színek rejtik emberarcodat,
de én mind a kettőt hiszem s vallhatom,
kérve, amit kért a bűnbánó lator.

Ahogy Tamás látta, nem látom sebed,
mégis Istenemnek vallak tégedet.
Add, hogy egyre jobban hinni tudjalak,
tebenned reméljek, s téged vágyjalak.

Urunk halálára emlékeztető áldott Kenyér,
élő, s embert éltető!
Add, hogy éljen lelkem belőled csupán,
s jó ízét tebenned ne veszítse szám!

Kegyes pelikánom, Uram, Jézusom!
Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom.
Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá:
világ minden bűnét meggyógyítaná.

Jézus, kit csak rejtve szemlélhetek itt!
Mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik?
Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat,
leljem szent fényedben boldogságomat! Ámen.

Vigaszkereső gondolatok 32  - 2020.04.19.

Az interneten rengeteg beszámolót, megosztást találni arról, hogy hogyan próbálják sokan „túlélni” a bezártságot, a kijárási korlátozást, vagy a karantént. Vannak, akik arról panaszkodnak, mennyire nem bírják már (itt, Magyarországon, talán másfél hónapja élünk így), és/vagy milyen kreatív ötletekkel próbálják elviselhetővé tenni ezt az otthoni, családi „klauzúrát”.

Elgondolkodva mosolygok magamban ilyenkor… Négy évig szolgáltam börtönlelkészként, ahol nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik évekig (némelyek évtizedekig!) éltek így, bezárva, sokkal kisebb helyen, nem megválasztott társakkal, minden komfort, kényelem, külvilággal való kapcsolattartás nélkül…

Talán túl kemény ez a kép, és nem is ide való, hiszen sokan tehetnek arról, hogy oda kerültek, és hát vannak ott bizonnyal ártatlanok is, vagyis akik még nem elítéltek csak vizsgálati idejüket töltik. Nem alkalmazható ránk ez a kép, hiszen mi nem kerestük ezt az egész járvány-helyzetet, és nem is lenne jó (és bölcs) ezt büntetésként felfogni. De most kell egy kicsit rájuk is gondolni…

És hát így él, másokkal (idegenekkel) összezárva, számos korlátozó körülménynek engedelmeskedve sok-sok idős rokonunk, szerettünk is a szociális otthonokban, kórházak geriátriáján, ápolási osztályain; és sokan közülük tudatuknál vannak, szellemileg épek és akár frissek is, de testük már nem az. 

Meg asztán a pszichiátria „zárt kozmoszának” sok-sok lakójára is gondolnunk kell; ők sem „idegenek”, hiszen nekik is vannak családtagjaik, barátaik, talán nekem is, aki most e sorokat olvasom, vannak ott szeretteim, kedves embereim. És jó részt ők sem tehetnek arról, hogy most ott kell éljenek…

Sose panaszkodjunk amiatt, nekünk milyen sors jutott. Hazánk lakosságának nagyon-nagy része jól él, csak nem veszi észre, nem becsüli, nem köszöni meg, többre/másra vágyna jólét címén és ezért elégedetlen. A Föld 7,5 milliárdos lakosságából sok milliárdan cserélnének a kis 9,8 milliós Magyarországgal még karantént, bezártságot is (szociális otthont is, pszichiátriai kezelést is, börtönt is…).

Az Isteni Irgalmasság vasárnapja van. Az irgalmasság tettei között már az Ószövetség is említi a bebörtönzöttek, ágyhoz kötöttek meglátogatását; sőt, Jézus a nekik tett szolgálatot önmagára irányultnak tartja: „Beteg voltam és börtönben és meglátogattatok… Mikor tettük ezt neked? Bizony mondom nektek, amit egynek tettek e legkisebbek közül azt nekem tettétek...” (ld. az egész szöveget: Mt 25, 31-46).

„Látogassuk meg őket virtuálisan”, például értük mondott imákkal, és persze a „kibírás” mókás és hasznos ötleteihez csatoljunk alázatot, szerénységet, sok-sok önfegyelmet.

„Feltámadt Jézusom, nagypéntek estétől húsvét hajnaláig az emberi meghalás börtönének végtelen mélységeit járta be lelked. Igent mondtál a halál és a sír zártságára, hogy megvidd az emberi lét mindenféle nyomorúságának „sírjaiban”, végérvényes beszorulásaiban „élőknek” az egyetlen és végső esélyt: irgalmad örömhírét. Az olykor nehezen élhető bezártságom küzdelmének, nehézségének alázatos elfogadásával szeretnék a hitemben csatlakozni e művedhez. Szeretnék Cirenei Simonként e terhem türelmes és békés hordozásával átvállalni azok terhéből, akik életük egy szakaszát vagy életük végét szociális otthonok, geriátriai és ápolási osztályok, pszichiátriák vagy börtönök nem akart, kényszerű, olykor elviselhetetlenül nehéz bezártságában kell megéljék. Elfogadom, amit most nekem meg kell élnem; kérlek add, hogy e teher elfogadása vegyen le az ő terheik súlyából, legyen nekik ezzel a sajátjuk könnyebb. A beléd vetett hit összekapcsol velük Szentlelkedben, hiszem tehát, hogy segítség lehetek számukra e felajánlásom által. Ámen.”

Vigaszkereső gondolatok 31 - 2020.04.18.

Az emberi szeretet sokféle „ruhát ölthet”; a szeretés egyik leggyakoribb és leghatékonyabb formája a szolidaritás, az „osztozó jelenlét”. A vigasznyújtásnak is elemi erejű módja lehet, ha jelen vagyunk, aktívan avagy passzívan – ez függ a konkrét esettől is – egy szenvedő, vigaszra, befogadásra, megértésre, vagy egyszerűen csak a társaságunkra vágyó embernek.

Egy lelkigyakorlaton hallottam, hogy a férfi és a nő közötti szerelmet kirobbantó szikra nem a kettejük közötti testi-lelki vonzalomból vagy rokonszenvből pattan ki, hanem az egymás számára való jelenlétből: „itt vagyok neked”, „elérhetsz”, „megtalálsz”, „megszólíthatsz”. A vigasz a szerető jelenlétből forrásozik, az ittlétből. Sokszor tapasztalajuk egy-egy beteglátogatáskor, hogy a beteg valójában nem kíván mást tőlünk, mint hogy egyszerűen csak legyünk itt neki, üljünk az ágyánál, vagy csak kötetlenül, különösebb téma nélkül töltsünk vele időt.

Ennek a fizikai jelenlétnek a megvalósítása is a digitális eszközök világára van most utalva: marad az sms, a telefonhívás, hogy kifejezzük egymás felé a jelenlétünket, de fontos, hogy megtegyük. Igen, tegyük meg, kínáljunk egymásnak jelenlétet. 

Egy irodalmi legenda szerint Gárdonyi Géza egyszer meglátogatta otthonában kedves barátját Mikszáth Kálmánt. Mikszáth háza verandáján kínálta hellyel vendégét; mind a ketten kényelmesen helyet foglaltak, megtömték hosszúszárú pipájukat, és komótosan pipázni kezdtek. Nem szóltak egymáshoz, csak pipáztak, és a füstön keresztül szemlélődtek, gondolataikba mélyedtek. Egy óra telhetett el így, amikor Gárdonyi felállt, szedelőzködni kezdett, indult volna haza. Ekkor Mikszáth így szólt hozzá: „Kérlek, maradj még, hiszen olyan jót beszélgettünk.”

Vigaszkereső gondolatok 30  - 2020.04.17.

Gyászoló ismerős felhív, hogy megköszönje az érte és a családjáért mondott imáimat. Erőt, békét adott neki az imaháttér, amelyről többen is biztosítottuk őt és a szeretteit. Közvetett vigasztalás ez: imádkozunk érte az Úrhoz, és ő (ők) megvigasztalódik (megvigasztalódnak) az Úrban. A közbenjárás vigasznyújtás – járjuk körül ezt a témát egy kicsit.

• Szeretem azt, akiért imádkozom, és szeretem azt, akihez imádkozom. A szeretet nagy igazságai mutatkoznak meg a közbenjárásban, és ezzel „lemetszettük” azt a félig (!) igaz, de mégis „üzemképtelen” érvelést, mely szerint minek elmondani a jó Istennek, mit szeretnénk, mit kérünk, hiszen úgy is tudja mire van szükségünk. Azért mondom el neki, mert szeretem őt, és azt is, akinek segítséget kérek.
• Az imában legyünk bátran őszinték, ne kerteljünk: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért találnak meghallgatásra!” (Mt 6, 7)
• Teljes bizalommal kérjünk: „Kérjetek és adni fognak nektek.” (Lk 11, 9)
• Isten mindig meghallgatja a kéréseinket, de hogy megadja-e, amit bizalommal kértünk tőle, azt pont az iránta való bizalmunk miatt hagyjuk rá: „Legyen meg a te akaratod.” (Mt 6, 10)
• Bármit kérhetünk, de kérjünk valóban „nagyot” a végtelenül gazdag Úrtól: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11, 13)
• Az ima hatékonysága az Úr akarata mellett a mi a kérésünk szeretettel való átitatásától is függ: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett” – mondja Jézus arról a bűnös nőről, aki bűnbánóan mosta meg könnyeivel az ő lábát és hajával törölgette azt (Lk 7, 47).
• Az ima hatékonysága függ az Úrral való mély egzisztenciális egységünktől is, vagyis, hogy az életem mennyire egy vele: „Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok.” (Jn 15, 7)
• Ebből következően „hozzátesz” az ima erejéhez, ha tiszta szívvel imádkozunk, és úgy, hogy nem vagyunk haragban senkivel: „Azt akarom tehát, hogy a férfiak mindenütt tisztán emeljék fel kezüket imádságra, harag és viszálykodás nélkül.” (1 Tim 2, 8)
• „Erősebb a kérés”, ha többen kérjük ugyanazt (és természetesen nagy bizalommal és szeretettel): „(Az apostolok) mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.” (ApCsel 1, 14)
• Közbenjárni tehát „kell” (!): „Imádkozzatok egymásért!” (Jak 5, 16)
• Sokszor szorongatott helyzetben könyörgünk az Úrhoz. A közbenjárás a kérőt is megvigasztalja, neki is békét ad; ennek a békére találásnak a forrása az Úr mindenhatóságában vetett hit: „Istennek semmi sem lehetetlen.” (Lk 1, 37) Gábriel arkangyal ezekkel a szavakkal vigasztalja, erősíti Máriát, vagyis voltaképpen egy olyan igazságra emlékezteti őt, amelyet az Ószövetség népe már ismert: „Ó, Uram, Isten! Íme, te alkottad az eget és a földet nagy hatalmaddal és kinyújtott karoddal; neked semmi sem lehetetlen.” (Jer 32, 17) Ez a jeremiási fordulat lehetne bevezetőima is a közbenjárásaink előtt.
• A közbenjárás hatalom és hivatás, a keresztény identitásának része; erős szimbólumokkal fejezi ki ezt az igazságot a Jelenések könyve: „Aztán egy másik angyal jött, és megállt az oltár előtt arany tömjénezővel. Sok jó illatszert adtak neki, hogy mindegyik szent imádságából tegyen az arany oltárra, amely Isten trónja előtt áll.” (Jel 8, 3)

A közbenjárás vigasztalás. Tegyük „sokszor és sokat” (egy papbarátom mondta ezt egyszer nekem: „Imádkozz értem sokszor és sokat!”); az Úr maga is kéri ezt tőlünk: „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” (Iz 40, 1) – és ezt tehetjük szobánk magányában, bezártságában is, ahol kettesben vagyok az Úrral, és ő ott szeret engem és meghallgat (vö. Mt 6, 6).

Vigaszkereső gondolatok 29 - 2020.04.16.

A tegnap a rendből, rendezettségből fakadó békét és vigasztalást személtük; arra hívlak benneteket, hogy a mai napon folytassuk e gondolatmenetet, „evezzünk mélyebbre” az Úr békéjébe.

Az egyik legkedveltebb, egyénileg és társakkal is játszható játékunk a puzzle: az apró kis elemek összeillesztése során fokozatosan megmutatkozik egy kép; a rész-egész viszonyaink elgondolásának kiváló pedagógusa ez a játék, jó ezt újra és újra végig-játszani. A kép adott, nem a kis elemek által találjuk azt ki, az egész nem a részek összege, az létezett a részekre bontás előtt is. A játékot akkor jó játszani, ha a kirakás megkezdése előtt ránézhettünk a teljes képre, enélkül nagyon nehéz dolgunk lenne a kirakás során.

Az emberi élet egyik legnagyobb igazságát szimbolizálhatja ez a játék. Az életünk ugyanis nem más, mint helyére illeszteni egy Nagy Képben a dolgokat, és ezt az életre szóló „játékot” hívjuk hívő életnek. 

Van ugyanis egy kép, egy alapkép, amelyet nem mi találunk ki, amely adott: ezt hívjuk keresztény világnézetnek. Az emberek nagy része úgy tartja – persze sokan ezt nem fogalmazzák meg, de így gondolják –, hogy van világnézete. Világnézete csak annak van, aki „intézményesen” vallásos/hívő (és ezt a kettőt most használjuk itt egymás szinonimájaként). A világnézet, ugyanis, nem a véleményeim összessége az életről, annak dolgairól, eseményeiről. A világnézet egy készen kapott kép: a vallásom „intézménye” adja készre érlelten; a puzzle képét nem a játékosok találják ki, az készen hozzá tartozik a csomaghoz.

Vallásosnak/hívőnek lenni pedig nem más, mint, hogy az életem eseményeit beleillesztem a Nagy Kép igazságába – minden illeszkedik az Isten velem való szeretet-tervévbe (mert ilyen terv van, ugyanis nem véletlenül lettem). Hová illeszkedik ez a konkrét dolog? Hogyan illeszkedik? Itt értjük meg az ima lényegét is: amikor az Úrral vagyok rálátok a képre, néha csak egy nagyobb részletre, és nem az egészre, de akkora részre igen, hogy az adott egzisztenciális, emberi helyzetem, problémám (legyen az jó vagy rossz, öröm vagy szenvedés, bármi) helye feltárul, vagyis a helyére kerülhet. A hittan, a felnőtt katekézis, bibliaóra, a misék prédikációi, a lelkivezető/gyóntató útmutatása valójában a kép látásában való segítségéért van (a kép egészét vagy legalább egy megnyugtató részletét láttatni). A hit egyik célja, hogy a dolgok, a dolgaim, az életem ott legyen, ahol lennie kell. Ahogyan Szent II. János Pál pápa írja: „A bűn az, amikor nem leszek az, aki lehettem volna.” Az életem kudarca, amikor a dolgaim nem kerülnek a helyükre.

Amikor úgy érzem, végképp nem áll össze a kép lehet „puskázni”: „Uram, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz, szétesetthez…!” Az irgalom az, amikor az Úr, mintegy „protézisként” „kiegészít” engem, a képet, és így az mégis és valósan teljessé lesz.

A dolgok a helyükön vannak. Rend van. „A béke (és a vigasz) a rend adta nyugalom.” (Szent Ágoston)

Vigaszkereső gondolatok 28  - 2020.04.15.

A váratlanul ránk törő vis maior helyzetekben az egyik legelső feladat a nyugalom megőrzése (és ha kell visszaszerzése), a hirtelen jött stressz kiszellőztetése. Megnyugodni, biztosítani, amennyire lehet, a normalitást, hideg fejjel végiggondolni a teendőket. 

Sokan tanácsolják, hogy pont éltünk normalitásának fenntartása érekében e bezárt, otthonról élt helyzetben próbáljunk meg például napirendet tartani. A napirend, sőt egyáltalán maga a rendezett élet vigasz és erőforrás: ahogyan Szent Ágoston fogalmazott „a béke a rend nyugalma”. Amikor a dolgok a helyükön vannak (mind anyagi, mind szellemi értelemben a dolgaim, teendőim, kapcsolataim ott vannak, ahol lenniük kell), akkor nyugodt vagyok, békém van.

Ezen igazság mögött a jó Isten akarata van, Isten ugyanis az embert rendbe teremtette, rendhez igazította a létét. A mindenség megteremtésekor az egyes valóságok létrejöttét az idő rendet, napirendet alkotó szabályozása áll: „Este lett és reggel … nap” – olvassuk minden egyes napi alkotás végén a Teremtés könyvének első fejezetében. Isten cselekszik, a tetteit pedig napi és heti rendtartásba ágyazza; magát az embert is így, ebbe a makro- és mikrokozmikus rendszerbe („külső kozmoszunk”, „belső kozmoszunk”) helyezve alkotja meg. Az ember ezért napirendhez kötött létező már a teremtésétől fogva; napirendet tartani, tehát, nem egyfajta „poroszos” vagy „kolostori” életstílus, hanem a természetünk egyik alapigénye.

„Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged” – szokták átfogalmazva idézni a bencések egyik híres axiómáját („Tartsd meg a Regulát és a Regula megtart téged”). Tartsunk otthon rendet, napirendet, és e rend legyen ránk szabott, nem szigorú, nem laza, hanem irgalmas (!), és a hosszúnak tűnő, ígérkező bezárt és összezárt életünk nem kárára lesz a normalitásunknak, hanem épp ellenkezőleg: megerősíti, békével, vigasszal tölti el azt.

Vigaszkereső gondolatok 27  - 2020.04.14

A rémhírek, álhírek terjesztését ma egyre komolyabban büntetik, és joggal, hiszen ezek pusztító, romboló, deformáló ereje nyilvánvaló. E negatív példából is látszik, hogy a jó hírek terjesztése, az igaz gondolatok megosztása viszont épít, fejleszt, többé tesz. 

Az újszövetségi „evangélium” szavunk első, közösséget lelkesítő, vigasztaló megjelenése történelemben a marathóni csatához köthető (Kr. e. 490): a legenda szerint, a perzsákon győztes görög sereg egyik katonája hazaszaladt a 42 km-re fekvő Athénba, és amikor holtfáradtan beesett a város kapuján, csak ennyit mondott „Evangélium!”, és az athéniak kitörő örömmel ünnepelni kezdtek. Az „evangélium” „győzelmi örömhír”, ami nekünk, keresztényeknek egyértelműen Jézus húsvéti győzelemét jelenti a bűn véglegessége, a szenvedés értelmetlensége és a halál uralma felett. Ez az említett három minden emberi vigasztalanságnak közvetett vagy közvetlen forrása. Az ezek uralmának végét hirdető „jó hír” (a görög „eu angelion” szó szerint ezt jelenti) vigasz- és örömforrás. 

A járvány miatt mindannyian bezárkózásra kényszerülünk, és ezáltal még inkább felértékelődik a napjainkban amúgy is fontos kommunikációs eszközökön való megosztásaink (messenger, sms, e-mail stb.) értéke, egymásra gyakorolt hatása, hiszen jóformán csak ezeken keresztül tudunk egymással kapcsolatban lenni. Ez óriási „húsvéti” kihívás is: megoszthatjuk egymással sokszor és sokféle módon az „evangéliumot” – és itt az idézőjel szándékos, hiszen ez most itt elsősorban nem az „egyházi evangéliumot” jelenti, hanem minden olyan jó hírt, örömet, lelkesítő, vigasztaló gondolatot, amelyben élet van, világosság, az élet igenlése. Ez a szolgálat, tehát, ugyanúgy krisztusi értékrenddel és céllal bír, még ha profán is a „ruhája”. 

Hát nem ez lenne ezen eszközök használatának a alapvető oka és célja? Az igazi emberi kommunikáció oka és célja nem a kommunikálók közötti kapcsolat, egység, szeretet erősítése lenne? 

Osszunk meg minél több jó hírt egymással, merítsünk egymásból minél több vigaszt és lelkesedést a mindennapokhoz!

Vigaszkereső gondolatok 26  - 2020.04.13.

A római egyház nagyböjtben nem énekli, imádkozza az alleluját. A középkortól él ez a szokás, a nagyböjt komolyan vételéhez, úgy gondolták kell ez a „hangulati” böjtölés is.

Az alleluja, vagy pontosabban, „héberesebben” „hállelujáh”, eredetileg istentiszteleti utasítás volt az ünneplő közösség felé, egy felszólítás többes szám második személyben: „Dicsérjétek az Urat!”. E felszólítás idővel már a zsidó liturgiában is dicsőítő felkiáltássá lett, az Istenben való önfeledt öröm éneke.

A negyvennapos „alleluja-böjt” után a húsvéti virrasztás során visszakapjuk az önfeledt dicsőítés énekét; ahogyan feltámadási körmenet nyitányaként énekli a pap a kántorral dialógusban: „Föltámadtam! És újból veled vagyok, alleluja! Ezt a napot az Úristen adta, alleluja! Örvendezzünk és vigadjunk, alleluja, alleluja, alleluja! Békesség veletek, alleluja! Én vagyok, ne féljetek, alleluja!”

Önfeledtség. Sokszor csak ezen múlna, hogy megvigasztalódjunk egy negatív élményt követően, feloldódjon a szomorúság, a komorság… Az önfeledtség, azt hiszem egy olyan „kapcsoló”, amelynek v, an „automata” üzemmódja is (jön magától, mert pl. jól ébredtünk, sikerültek a dolgaink…), de lehet „manuálisan, kézileg is bekapcsolni”: sok esetben tudok tenni azért, „elengedjek és kiengedjek”, hogy most ne foglalkozzak azzal,ami nyomaszt, ami bánt. Ilyen rásegíts lehet, ha szívből elkezdem dicsőíteni az Urat; az alleluja csak egyetlen szó, mégis bír ilyen „hatalommal”: ha szívből mondogatom, éneklem, megjelenik az önfeledtség. És hát miért ne legyünk önfeledtek, hiszen Jézus, a mi Urunk, Testvérünk, barátunk legyőzte azt a hatalmat, aki miatt megszüléetik bennünk minden szomorúság, szorongás, sötétség: a halált, annak nyomasztó uralmát. csak higgyük ezt el, és „engedjük szabadon” az alleluját! 

A klasszikus zeneirodalom leghíresebb alleluja-darabja Georg Friedrich Händel (1685-1759) Messiás című oratóriumában szerepel, ennek zárótételében. Ismert, és kedvelt muzsika, szeretettel kínálom meghallgatásra, és együtténeklésre: 

(Egy érdekesség: holnap, árpilis 14-én lesz Händel halálának 261. évfordulója. Sírkövére egy Jób könyvéből vett idézetet véstek, a feltámadás amolyan ószövetségi próféciáját: „Tudom, hogy a Megváltóm él” – Jób 19, 25)

Az itt linkelt előadást a darab szülőhelyéről, Londonból halljuk; a britek hagyományosan állva éneklik és/vagy hallgatják e darabot.

Vigaszkereső gondolatok 25 -2020.04.12.

A húsvétéjjeli virrasztásban sorra olvastuk az ószövetségi igéket Isten örökké tartó szeretetéről, amelyen a halál sem tud erőt venni. 

A negyedik olvasmány Izajás próféta könyvéből volt (Iz 54, 4a. 5-14). 

Sokszor olvastam már ezt a szöveget, de elementáris vigasztaló erejével úgy még nem találkoztam, mint ez éjszaka. Úgy érzem, kommentárt sem kell hozzá fűznöm, a mondanivaló egyértelmű, és mivel Izajás e szövege a „messiási idők távoli jövőjére” vonatkozik, a szöveg aktualitása nyilvánvaló. 

Mélyen megindított engem e szöveg, legyen számotokra is vigaszforrás! Áldott Húsvétot, békés családi liturgiákat, meghitt ünneplést kívánok mindnyájatoknak! 

[Azt a szöveg-fordítást közlöm itt, amelyikkel a liturgiában is találkozhattunk.] 

4Ne félj, nem fogsz megszégyenülni, ne pirulj, nem ér gyalázat! 

5Mert maga Teremtőd lesz a hitvesed, a Seregek Ura a neve. Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész föld Istenének hívnak. 6Igen, mint egy elhagyott és bánkódó lelkű asszonyt, visszahív az Úr. Mert eltaszíthatja-e valaki ifjúkori feleségét? Istened mondja ezt. 7Igaz, elhagytalak egy röpke pillanatra, de most nagy irgalommal visszafogadlak. 8Amikor haragom fölgerjedt, egy pillanatra elrejtettem előled arcomat. De most örökre szóló irgalommal megkönyörülök rajtad. Az Úr mondja ezt, a te Megváltód. 9Úgy vagyok most, mint Noé napjaiban, amikor megesküdtem, hogy Noé vízözöne nem borítja el többé a földet. Így esküszöm, hogy többé nem haragszom rád, és nem is fenyítelek meg. 10Mert a hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretetem nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg. Az Úr mondja ezt, aki megkönyörült rajtad. 

11Ó, te szegény, akit annyi vihar tépett, s akinek nincs vigasztalása! Nézd, köveidet ólomporba foglalom, és zafírokra alapítalak. 12Rubinból csinálok neked bástyákat, kristályból kapukat és drágakövekből falakat. 13Fiaid mindnyájan az Úr tanítványai lesznek, békés jólétet adok gyermekeidnek. 14Igazságosság lesz az alapod, és elkerül a nyomorúság, nem kell hát semmitől félned. Elkerül a rettegés, nem is közelíthet hozzád.

Vigaszkereső gondolatok 24 - 2020.04.11.

Nagyszombat van, Egyházunkban ez a nap a „szent csend napja”. Jézus a sírban van, és az egész teremtett világ csendben várakozik arra, hogy „most mi lesz…”

A csend, az elcsendesedés, tapasztalatból tudjuk, hatalmas lelkierő- és így vigaszforrás lehet (ezt az elcsendesedést hívjuk néha „megérkezésnek”). 

Otthonainkban a nagyszombat általában a húsvéti dolgok elkészítésével telik (sütés, főzés, takarítás stb.), és ezért nehéz megtalálni az ünnep átéléséhez legalább annyira fontos „jézusi csendet”, mint hogy minden elkészüljön az ünnepre (sőt, ha a szívünk nem találkozik e napokban a Feltámadottal, akkor nem sokat ér az ünnep legjobban megkomponált „körete” sem).

Keressük meg legalább ezen a napon ezt a szent csendet.

A római egyház liturgiája e szent csendnek három változatát, minőségét ismeri:

1. az összeszedettség, a magunkba néző imádság csendje (pl. a bűnbánat-tartáskori magunkba nézés, az ima megfogalmazáséhoz szükséges csend);
2. az elmélkedő, szemlélődő imádság csendje (pl. elidőzünk egy szentírási szakasz felet, gondolkodunk rajta, ízlelgetjük a szavait, a szövegből tanulságokat fogalmazunk meg magunknak);
3. az imádás, az Úrral való meghittség csendje (pl. csendben lélegzek benne és vele, dicsérem őt, becézgetem stb.).

A szent csend az ima (mely a szívünk Istenhez emelése) „kétkomponensű ragasztója”. Két komponense van: külső csend (nincsenek zajok, hangok), és belső csend. A csendre jutáshoz először a külső csendet kell „megharcolnunk”: 

• lekapcsolni, kiiktatni a zajforrásokat, elbújni előlük; 
• lelassulni a mozgásunkban (nyugodtan, kényelmesen ülni, és közben nem csinálni semmit);
• lenyugtatni magunkat (pl. lelassítani a lélegzést, lassú ritmusban mélyeket lélegezni, figyelni a szívverésünkre stb.).

E gyakorlatok hasonlítanak a távol-keleti vallások meditációs technikáihoz, és mivel ez zavaró lehet, tisztázzuk a következőket:

• Keleten is, nyugaton is az ember ugyanúgy „működik” (a japán autók is, a német autók is ugyanazon az elven működnek): az emberben lévő stressz, felpörgetettség, nyugtalanság, idegesség vallástól és civilizációtól függetlenül ugyanazokon a biofizikai, biokémiai és fiziológiai elveken működik, így ezek kezelése is.
• A fentebb említett „lecsendesítési technikákat” a bizánci szerzetesség már a VII-IX. század óta dokumentáltan alkalmazza (pl. a Jézus-ima gyakorlásában); a nyugati szemlélődő szerzetesközösségek (mint pl. a sarutlan kármelita nővérek) pedig a késő-középkortól ismerik és élik ezeket. E technikák tehát nagyon is keresztények…

Amikor érezzük a külső csend „működését”, akkor kezdjünk neki a belső csendünk felépítésébe, vagyis a gondolataink, érzéseink Isten jelenlétére hangolásához (ez sokszor nehezebb, mint elérni a külső csendet). E belső csendre való eljutáshoz segíthet:

• Az ima tere anyagi elemeinek használata: félhomály, égő gyertya, egy szentkép szemlése, feszület képben tartása.
• Kötött ima lassú és félhangos, vagy suttogó imádkozása, vagy Jézus nevének monoton, de lassú mondogatása.
• Egy bibliai szöveg többszöri elolvasása.
• Az ima közben a hölgyeknek segít, ha olykor hosszasan becsukják a szemüket. Ez férfiaknak is segítség lehet, bár az a tapasztalat, hogy a férfi az imában is szeret látni, ezért tanácsos számukra inkább hunyorogni, vagy lassan pislogva „mereven” figyelni (mint a vadászlesen, vagy horgászat közben). E megfigyelések mögött is sok-sok szerzetesi tapasztalat áll…

Isten csendben van, az ő egyetlen szava az ő testet öltött Igéje, Fia, Jézus Krisztus. Istennek beszédesek, tehát a csendjei is. Isten megtalálásáéhoz, az Úr beszédének a hallásához csendre van szükségünk; és Isten beszéde az is, amikor nem beszél, mint pl. nagypénteken Fiához a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Isten csendjeihez a szava vezet el, az tárja fel e csendet; és szavához, hogy az beszéljen, az én csendem kell. Az ima elsősorban, tehát nem rólam szól, hanem az Úrról, és ha őt megtaláltam az imában, akkor az ima elkezd rólam és nekem is szólni. Így „dolgozik” a csend.

2020.04.10. - Keresztút

Vigaszkereső gondolatok 23 - 2020.04.10.

Nagypéntek van. E napon keresztúti ájtatosságot is tartunk. Az ájtatosságban van három állomás, ahol a jelenet szereplője, szereplői egy picit mintha „fordítva ülnének a lovon”: nem ők várnak Jézustól vigasztalást saját vigasztalanságaikban, hanem ők próbálnak vigasz lenni Jézus számára: apró gesztusokkal (Veronika kendője, a jeruzsálemi asszonyok együtt érző sírása) vagy csak a csendes jelenlétükkel (Szűz Mária).

Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is, így szenvedései valóságosan fájtak neki. Rászorult a vigaszra: testében is, lelkében is.

Nagypéntek van, és a mai nap liturgiájának egyik fontos eleme a kereszt előtti hódolat. Miközben a nép kijön megérinteni, megcsókolni az Élet Fáját a kórus Jézus panaszainak énekét, az ún. impropériát énekli. Jézus panaszkodik népének arról, ami fáj neki: a számos fájdalma közül kiemelkedik népe iránta való (az Isten iránti) hűtlensége, árulása. 

Középkori kompozíció ez az ima, szövegét szeretettel osztom meg veletek, és mellékelek a szöveghez két YouTube-linket is, ahol a szöveget énekelve is meghallgathatjátok (e két feldolgozás a leghíresebb, legismertebb).

Az első Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525-1594) feldolgozása:

https://www.youtube.com/watch?v=Nn6bNnSdlOI

A másik, Palestrina tanítványa, Tomás Luis de Victoria (1548-1611) feldolgozása:

https://www.youtube.com/watch?v=86WTygPS3Hw

Imádkozzuk Jézus imáját, vegyük kezünkbe otthoni feszületünket, szorítsuk magunkhoz, csókoljuk meg, simogassuk… Isten sokszor tapintható!

Panaszének (Improperia)

I.

Egész kar: Választott népem, mit vétettem ellened? – Felelj nekem, mivel bántottalak meg téged? 

1. félkar: Talán mert kivezettelek Egyiptom földjéről, – Megváltódnak kereszttel és kínhalállal fizettél. 

2. félkar: Választott népem, mit vétettem ellened? – Felelj nekem, mivel bántottalak meg téged? 

Egész kar: Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan Isten, – irgalmazz nekünk! 

1. félkar: Talán mert kézen fogva vezettelek a pusztában negyven évig, † és bevezettelek az Ígéret földjére, – Megváltódnak kereszttel és kínhalállal fizettél. 

Egész kar: Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan Isten, – irgalmazz nekünk! 

1. félkar: Mit kellett volna még tennem néked? † Kiválasztott és szépen művelt szőlőm lettél, – mégis keserűséget okoztál nékem. 

2. félkar: Ecetet adtál, hogy oltsam szomjamat, – és átszúrtad lándzsával Megváltód oldalát. 

Egész kar: Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan Isten, – irgalmazz nekünk! 

II. 

1. félkar: Én megostoroztam miattad Egyiptom népét: † minden elsőszülöttjét halállal sújtottam, – te viszont megostoroztál és hóhérkézre adtál. 

2. félkar: Választott népem, mit vétettem ellened? – Felelj nekem, mivel bántottalak meg téged? 

1. félkar: Kivezettelek Egyiptomból, † a fáraó seregére árasztottam a Vörös-tengert, – te viszont elárasztottál a papi fejedelmek dühével. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Utat nyitottam néked a tengeren, – te viszont lándzsával nyitottad meg oldalam. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Én fényes felhőben vezettelek utadon Kánaán földjére, – te viszont Pilátus bírói székéhez vezettél. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Én mannát hullattam reád a pusztában, – te viszont ütlegekkel halmoztál el engem. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Én az üdvösség élő vizét fakasztottam néked a sziklából,– te viszont ecettel és epével oltottad szomjamat. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Én miattad megvertem pogány királyokat és népeket, – te viszont fejemet náddal ütötted. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Én királyi pálcát adtam kezedbe, – te viszont töviskoronával övezted homlokom. 

2. félkar: Választott népem,... 

1. félkar: Én fölemeltelek téged, és erőssé tettelek, – te viszont mindezért keresztfára szegeztél. 

2. félkar: Választott népem,...


2020.04.10. - Nagypéntek; (Itt olvasható is)

2020.04.09. - Nagycsütörtök; (Itt olvasható is)

Imádkozzunk a járvány megszűnéséért  2020.04.09.

Vigaszkereső gondolatok 22 - 2020.04.09.

Mindannyiunkank van tapasztalata arról, hogy egy szomorú pillanatunkban egy jól eső étkezés valakivel, vagy akárcsak pár falat édesség egy szerető személytől mekkora vigasz tud lenni. Talán valami ilyesmi miatt alakulhatott ki civilizációnk történelem előtti rétegeiben a halotti tor is… Nagycsütörtök van, és a keresztény világ Jézus „vigaszt adó étkezés-ünnepét” üli, az Utolsó Vacsora emlékezetét, amely a katolikusok és az ortodoxok számára mindennapos valós találkozási alaklommá válik az eucharisztiában magát nekünk adó Jézussal a szentmise illetve Szent Liturgia által. 

„Egyétek, igyátok ez az én testem, ez az én vérem, vagyis ez én vagyok, teljesen nektek…”A hívő keresztény számára ez a mondat nemcsak Jézus egyik „teljesen saját”, legszentebb igéje, hanem valamiképpen feladat is. Vigasztalni valakit, ugyanis azt is jelenti, hogy hagyom, hogy a nekem panaszkodó, nálam segítséget kereső „megegye, megigya” időmet, erőmet, segítő lehetőségeimet… vagyis engem magamat. A vigasztalás nem csak segítség és alkalom-adás, hanem valamiképpen mindig élet adás is: a sajátomat neki, éjen belőle, vele.

„Adjatok nekik enni ti!” (Mk 14, 6) – mondja Jézus a tanítványainak, amikor azok az éhező tömeg miatt panaszkodnak neki. „Tegyük meg, hát amit mond” (Jn 2, 5), és adjunk magunkból enni, inni a ránk, időnkre, meghallgatásunkra, csendünkre, gyengéd szavainkra éhes, szomjas embereknek – és ehhez még csak el sem kell menni otthonról (pláne úgy, hogy ez most nem is lenne bölcs; otthon kell maradnunk): egy telefonhívás, sms, e-mail, messenger-üzenet…

Vigaszkereső gondolatok 21 -  2020.04.08.

Vigaszt nyújtani valakinek sokféleképpen lehet: meghallgatással, biztató szavakkal, gyengéd gesztusokkal, konkrét segítségnyújtással. Mindben közös azonban a vigasztalás lényege: a jelenlét. Ez a jelenlét lehet virtuális, ám mégis tapasztalható (felhívni telefonon, levelet írni neki stb.), és persze lehet fizikailag is valóságos – az ittlét a maga fogható, érezhető mivoltában (bár a telefonos jelenlét is valahol fizikai, hiszen hallom, és egyidejűleg vagyunk itt és most jelen egymásnak). Ahogyan megyünk egyre beljebb és beljebb e járvány kibontakozásába, mélységeibe, úgy szorul rá egyre több és több testvérünk a vigaszra, a remény felfedezésében való segítségre. Figyeljünk egymásra, vigasztaljunk, nyújtsuk ennek gesztusait, szavait, de leginkább legyünk egyszerűen jelen – talán, a kijárási korlátozás miatt inkább virtuálisan, mint fizikailag is valós módon.

Az Úr is a jelenlétével vigasztal elsősorban. „Veletek vagyok mindennap, a világ végéig” – mondja Jézus apostolainak, mikor a mennybemenetele előtt búcsőzik tőlük (Mt 28, 20). És ez a jelenléte mindig tapasztalható, hiszen azért is imádkozunk, hogy ezt a jelenlétet, ezt az „isteni térerőt” tudatosítsuk magunkban. Isten mindig jelen volt/van népének, bármit is élt meg e nép a történelme során. Például:

• jelen volt Egyiptomban, mikor népe szenvedett („Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését.” – mondja Mózesnek: Kiv 3, 7-8a);
• ott volt a filiszteusok elleni csatákban (és volt, hogy a filiszteusok olykor zsákmányul is ejtették a Szent Sátrat és annak tartalmát – vö. 1 Sám 4, 17);
• amikor a népet a babiloni hadsereg deportálja a mai Irak terültére az Úr velük vonul (Ezekiel próféta ír erről hosszasan könyve első fejezeteiben).

Isten mindig a jelenlét, az ittlét Istene, és ez a jelenléte erő, világosság, béke, távlat… vagyis vigasztalás. Isten vigasztalása az, 

• hogy nem hagy el soha, még a halálom pillanatában sem;
• hogy osztozik abban, amit én megélek;
• hogy érezteti velem a fontosságomat, és akkor is, amikor én vétkem miatt vagyok vigasztalanságban;
• segít megtartani a méltóságomat (ne feledjem, ki vagyok, és elsősorban neki!);
• engem szerető, tisztelő embereket sodor az utamba, még ha csak pillanatkora is, futólag is;
• az Élet Igéit nyújtja;
• felkínálja a kiengesztelődést (ha szükséges);
• meghív az eukarisztiájára…

Isten „belülről” csak Vigasztalás – Szentháromság, ahol a Fiú A Vigasztaló, a Szentlélek pedig a Másik Vigasztaló, az Atya ölelése pedig maga a Vigasztalás. Mi hát a vigasztalás? Isten jelenlétébe merülni (meríteni), és merni elhinni, hogy ez az ember boldogsága – és ennek a kihívásához sokszor az kell, hogy vigasztalan helyzetekbe kerüljön az életünk.

Vigaszkereső gondolatok 20 - 2020.04.07.

Hívő emberként a vigasz számunkra elsősorban – és ez itt most nemcsak egy sorrendiség, hanem hierarchikus igazság – Isten maga és a vele való kapcsolat. Ez a vigaszkeresés ezért mindig imádság is. Jézus is imádkozik, amikor erőre vágyik; egész passiójának talán a legmegrendítőbb vonása a folyamatos imádságban lét, tehermegosztás, kommunikáció az Atyával. Az evangélisták csak itt-ott utalnak arra, hogy belül Jézus hogyan éli meg a rá zúduló szörnyűségeket, de ennyi tanúság is elég ahhoz, hogy értsük: a szenvedéssel történő megváltás „csapatmunka” volt: ez az egész Szentháromság műve Jézus által – a folyamatos ima e megváltói munka része is, amellett, hogy erőforrás és támasz számára.

Mit imádkozhatott Jézus a passió küzdelemi között? Mondott imákat spontán mód („Atyám, ne ródd fel nekik bűnül…”), és imádkozott kötött szövegekkel, főleg a Szentírás zsoltáraival.

A zsoltárok a Biblia lényegének legkifejezőbb lenyomatai: a Biblia a sugalmazó Isten és a vele kapcsolatban lévő ember műve – és ez a „kétszer 100 % (100 %-ban Isten műve és 100%-ban emberi mű)” a zsoltárokban mutatkozik meg a legmarkánsabban. A zsoltárok az őszinteség imái, sokszor szinte már nyers az a szókimondás, amivel az imádkozó Istenhez fordul, de meri vállalni önmagát, mert hiszen ez az imádság egyik alapigazsága: légy Isten előtt önmagad, ahogyan vagy, de Istent tisztelő szeretettel (ez az istenfélelem).

A zsoltárok a vigasztalás imái: „Mennyire sírtam a himnuszok és énekek közben, milyen nagy buzgalomra indított szelíd hangú Egyházad szava! Mihelyt meghallottam ezeket a szavakat, a te igazságod töltötte el a szívemet, fellángolt a buzgóságom, és folytak a könnyeim; milyen jó volt azokat hallanom.” – írja Szent Ágoston a vallomásaiban.

Álljon itt, tehát az isteni vigasztalás egyik zsoltára (pontosabban annak néhány verse). Szeretettel ajánlom elmélkedő, „ízlelgető” imádság gyanánt.

Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől kellene félnem? Az Úr oltalmazza életemet: kitől kellene remegnem? (2) Ha közelednek felém a gonoszok, hogy egyék húsomat, ellenségeim, akik szorongatnak, maguk botlanak meg és elesnek. (3) Ha táborok kelnek is ellenem, nem ijed meg szívem; Ha harc támad is ellenem, akkor is reménykedem. (4) Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hadd lakjam az Úr házában életemnek minden napján, hadd lássam az Úr pompáját, hadd látogassam templomát. (5) Mert ő elrejt hajlékában a veszedelem idején, elbújtat sátra rejtekében, kősziklára emel fel engem. (6) Így fölemeli fejemet ellenségeim fölé, akik körülvesznek. Én pedig diadalkiáltással áldozatot mutatok be hajlékában, éneklek és zsoltárt zengek az Úrnak. (Zsolt 27, 1-6)

Vigaszkereső gondolatok 19 - 2020.04.06.

Sok telefonhívást és üzenetet kapok közösségem tagjaitól, ismerősöktől, barátoktól, hogy mennyire hiányzik a templom, a mise, az áldozás. A mai reggeli zsolozsmának első zsoltárában (41/42. zsoltár) egy ehhez hasonló, Isten és az ő liturgiája iránti sóvárgásról olvashattunk, és e szent szöveg megimádkozása által ez a sóvárgás találkozhatott a miénkkel.

Biblia-magyarázók azt mondják, hogy ezt az imát egy olyan zsidó pap imádkozhatta, valamikor a Kr. e. VII. században, akit egy időre, valamilyen hiba vagy vétség miatt elöljárói eltiltottak a liturgikus szolgálat gyakorlásától. Ez a pap tehát „éjjel-nappal” sóvárog az Úr és az ő hajléka után, és erős benne a remény, hogy ennek a „karanténnak” egyszer vége lesz, ismét beléphet az Úrhoz és teheti mindazt, ami az Urat megdicsőíti, a népet megszenteli, neki pedig boldogságot ad. 

Jeruzsálemtől távol, vidéki, falusias területen születhetett ez a zsoltár. A vágyakozó pap külső és belső érzékei kifinomulnak, éjszaka éber lehet az álma, hiszen hallja, hogy a falu közelében forrást, vízeret kereső szarvasok, őzek járnak, és amikor vizet találnak, hangjukkal jelzik társaiknak a felfedezést, hívják oda a többieket.

Hiányzik a templom, a mise, az áldozás, a liturgia, a közösség, és miközben sóhajtozva várjuk a bezárkózás idejének végét, érzékeink kifinomulhatnak, és észrevehetjük, hogy valójában megtaláltuk a „vágyott forrást”: Isten a szívemben van, beszél hozzám, jelenléte mély békével tölt el.

Üljünk le egy kényelmes, csendes helyen. Lassítsuk le magunkat pl. lassú lélegzetvételekkel. Vessünk keresztet, és lassan, a szavakat „ízlelve” imádkozzuk el a zsoltárok könyvének ez ismert és népszerű gyöngyszemét:

(Szinte minden lelkiségi csoport, imaközösség, keresztény felekezet és kisegyház ismeri és szeretettel imádkozza ezt a zsoltárt. Talán ez az egyik legökumenikusabb imánk. Minden magát hívőnek tartó ember valójában mindig szomjazza az Urat, és sosem tud betelni vele teljesen. És ez jól van így…)

42. zsoltár

(1) A karvezetőnek. Maszkíl, Kóré fiaitól. (2) Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem! (3) Szomjazza lelkem az erős, élő Istent: mikor jutok oda, hogy Isten színe előtt megjelenjek? (4) Éjjel-nappal könnyem a kenyerem, hiszen napról-napra azt mondják nekem: »Hol van a te Istened?« (5) Kiöntöm lelkemet és arra emlékezem, hogyan vonultam a csodás hajlék helyére, az Isten házához hangos ujjongással és hálaadással, az ünneplő sokasággal. (6) Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet! (7) Lelkem elcsüggedt bennem, azért rád gondolok a Jordán és a Hermon földjéről, a Miszár hegyéről. (8) Örvény örvényt hív elő, amíg harsognak zuhatagjaid: mind áthaladnak rajtam árjaid és hullámaid. (9) Nappal kegyességét küldi nekem az Úr, s éjjel neki szól énekem: imádkozom éltem Istenéhez. (10) Ezt mondom Istennek: »Oltalmazóm, miért feledkezel meg rólam? Miért kell szomorúan járnom-kelnem, miközben sanyargat engem ellenségem?« (11) Amíg csontjaimat törve, gyaláznak elnyomóim, és napról-napra azt mondják nekem: »Hol van a te Istened?« (12) Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet!

Vigaszkereső gondolatok 18 - 2020.04.05.

„Áldott, aki az Úr nevében jön” – kiáltotta Jézusnak virágvasárnap a hozsannázó tömeg (Jn 12, 13). Áldott aki áldást hoz, hiszen az Úr Nevével érkezni, az Ő Nevébe kapaszkodni nemcsak áldottság, hanem maga az áldás, sőt az üdvösség, hiszen a választott nép hitében Isten Neve Ő maga – ezért nem szabad hiába emlegetni az Ő Nevét. „Áldott, aki az Úr nevében jön”, vagyis aki vigaszt hoz magától az Istentől, és ezt a vigaszt Jézus „háztól házig szállítja”, vagyis beviszi a legmélyebb vigasztalanságba: a szenvedésbe, a magányba, és magába a halálba – virágvasárnap van, belépünk a nagyhétbe, az Úr szenvedésének hetébe.

„Áldott, aki az Úr nevében jön” – és ez lehetek én is. „Mondjatok áldást; hisz arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek” (1 Pt 3, 9) – buzdít Péter apostol minden hívőt: Igen, nem csak a pap hivatása, hogy áldást adjon, ez minden megkereszteltnek hatalma és kötelessége. Vigasztalni azt is jelenti, hogy megáldom a testvéremet: minden Isten Nevében mondott keresztény jókívánság áldás. Tegyük hát sokszor és sokat! Áldjunk meg másokat, bárkit, mindenkit, akár nevesítve is, amikor imádkozunk, de akkor is, amikor találkozunk, telefonálunk, üzenetet küldünk.

Légy áldott! Legetek áldottak az Úr Nevében!

Végezetül, szeretettel hívlak benneteket ismét egy kis zenei meditációra. „Áldott, aki az Úr nevében jön” – ismert áldás lehetett ez Jézus korában a zsidóság körében, és olyannyira, hogy ez mai is létezik náluk (fogadjuk e szavakkal mi is, keresztények, érkező szeretteinket, vendégeinket!).

Hallgassuk meg héber nyelven e jókívánságot Elihana Elia zsidó énekesnő előadásában, archaikus stílusú, sajátosan keleti hangszerelésben:

A videó leírásában héberül és angolul megtaláljuk a dal pontos szövegét, a képi anyag pedig – döbbenet – keresztény elemeket is tartalmaz: Jézus passiójából (az énekesnő valószínűleg Jézus hívő zsidó).

„Áldott, aki az Úr nevében jön” – „Bárúch hábbá böSém Adonáj” (héberül)

Vigaszkereső gondolatok 17 - 2020.04.04.

A kereszteléskor a keresztelő pap a megkereszteltnek, vagyis, mivel rendszerint ő ehhez kicsi, a szüleinek vagy a keresztszüleinek a kezébe égő gyertyát ad – a keresztség egyik gyümölcse, hogy a keresztelt elkezdett látni, sajátosan, mélyen, másként.

Mi keresztények a szenvedést is másként látjuk. A legsötétebb szenvedésben is látjuk ezt a soha ki nem alvó Fényt, Krisztus jelenlétét magunkban, s ez ad erőt, vigaszt a legnehezebb szenvedéseinkben is.

Vigaszt keresünk. Vagyis ezt a Fényt, amiről tudjuk, hogy van, de néha mégis nehéz rálelni. Életünk sötét pillanataiban ösztönösen elindulunk Ennek megkeresésére, tesszük ezt, ahogyan tudjuk, olykor a művészet eszközeivel is.

Nyolc zenei elmélkedést kínálok a Fény megtalálásához segítségül. Nyolc szép zenemű, melyek Jézus és az emberiség szenvedéseit éneklik meg, s teszik ezt az örök és vigasztaló Fény megtalálásának reményében.

A művekhez a YouTube-on megtalálható linkjüket is mellékelem.

1) Gregorio Allegri, Miserere. Gregorio Allegrinek e művét (1582-1652) azért is szeretem, mert Allegri ugyanabba a szemináriumba járt Rómában, mint én (csak én jó 390 évvel később) – öröm tudnom, hogy ilyen nagyszerű emberek is készültek ott a papságra, ahol én is. Nos, a mű kerettörténete: Dávid király házasságot tör. Bűnös kapcsolatba kerül egyik katonájának, a hettita Uriásnak a feleségével Bátsávával. Az asszony várandós lesz, a katonát pedig nem lehet „beszervezni az apaságba”, ezért Dávid megöleti a katonát, és elveszi az özvegyet. Így minden „legitim”. Ugyanakkor ez mindenestül égbekiáltó…! A királyt nagyon szerető, bizalmas barátjának tekintő Istent Dávid mélyen megbántja ezzel. A király, tehát radikális megtérésbe kezd; bűnbánatának gyümölcse ez a híres zsoltár (50/51.). Allegri e zsoltár-feldolgozása könnyfakasztó: a vissza-visszatérő refrént (a könyörület esdeklése), Dávid irgalomkérését Allegri egy kisfiú szoprán hangjára bízza: „egy bajba került kisfiú apukájához sír, hogy segítsen” (nagyon kevés kórus tudja ezt megoldani, ezért e szólamot sokszor egy hölgy énekli, így viszont nem jön ki teológiailag a helyzet: ezt egy kisfiúnak kell énekelnie). Isten pedig megbocsát, sőt…

https://www.youtube.com/watch?v=36Y_ztEW1NE

2) Samuel Barber, Agnus Dei. A szentmise „Isten Báránya” tétele, amelyet ez a XX. századi amerikai zeneszerző (1910-1981) dolgozott fel – e darab olyannyira ismert, hogy számos filmben is feltűnik. A mise egyik leginkább szívbemarkolóbb eleme ez az ima, melynek hátterében a Jelenések könyvének egyik „kemény” Bárány-képe áll: „Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve.” (Jel 5, 6) Kemény az a kép, mert Isten Báránya, Jézus az élet és a halál abszolút Uraként mutatkozik meg itt, az élet és a halál origója benne van: „áll” (él), de halott is („megölve”). Szemléljük ezt a képet e gyönyörű zene segítségével!

https://www.youtube.com/watch?v=AiuC_CaObbI

3) Giovanni Battista Pergolesi, Stabat mater. A rövid életű (1710-1736) itáliai zeneszerző halhatatlan műve, amelyet, állítólag a halála előtt írt meg (befejezte és meghalt). Az „Áll a gyötrött Istenanya” kezdetű középkori himnusz a kereszt alatt álló Szűzanyát szemléli, akinek lelkében a hallatlan emberi sötétség mellett ott az isteni Fiába kapaszkodó hit ereje és világossága is. Fogjuk mi is a Szent Szűz kezét, amikor sötétben vagyunk!

https://www.youtube.com/watch?v=xHQVtYzjLao

4) Johann Sebastian Bach Máté-passiójának „Erbarme dich” tétele. Péter apostol bocsánatkérő imája ez a szomorkás, melankolikus hangulatú ének („Irgalmazz nekem, Uram a könnyeimért…”) Bach (1685-1750) monumentális nagypénteki áhítatából, amelyet az „áruló” apostol a háromszori megtagadás után „sír el” Jézusnak. Nem kérnénk bocsánatot soha senkitől, ha nem hinnék a megbocsáétásban.

https://www.youtube.com/watch?v=BBeXF_lnj_M

5) Tommaso da Celano, Dies irae kezdetű himnusza. A világ végén Isten számon kéri az embert minden tettéről. A rettegő, a büntetéstől méltán félő ember szívében azonban ott a bizalom: „Mert ha a szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent.” (1 Jn 3, 20) A „Dies irae” himnusznak első hét versszaka erről az „apokaliptikus rettenetről” szólnak, ezt követően viszont a maradék tíz strófa az isteni irgalomba vetett bizalom, és a megtérés-vágy gyönyörű himnuszává lesz. A szerző Assisi Szent Ferenc egyik leghíresebb életrajzírója (1190-1250).

https://www.youtube.com/watch?v=Dlr90NLDp-0

6) A bizánci (görög katolikus és ortodox) liturgia nagypénteki szertartásából a 15. antifóna (6. hang). E görög nyelvű ének a keresztre-feszítés fájdalmát, döbbenetét, és a megfeszített ekkor feltáruló isteni hatalmát énekli meg, aki előtt le kell borulnunk. A szöveg magyarul: „Ma a kereszten függ Az, aki a földet a vizekre függesztette. Töviskoszorút helyeznek az angyalok Királyára. Hamis bíborba borítják Azt, aki az eget fellegekbe borította. Arculütést fogad el Az, aki a Jordánban Ádámot megszabadította. Szegekkel a keresztre feszítik az Egyháznak Vőlegényét. Lándzsával átszúrják a Szűz Fiát. Hódolunk a Te szenvedéseidnek, Krisztus. Mutasd meg nekünk a Te dicsőséges feltámadásodat is!” Nikodémosz Kabarnosz görög szerzetes énekel a belinkelt darabban.

https://www.youtube.com/watch?v=CysBsKMY-QI

7) A 22. zsoltár, melyet Jézus maga is imádkozott a kereszten, noha Máté és Márk csak e zsoltár első sorát idézik: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” A zsoltár retorikai szerkezete a remény és az isteni vigasz a hatalmas feltárulkozása: 

· az 1. vers a zsoltár előadási körülményeit közli; 

· a 2-19. versek a szenvedés mélységeit éneklik meg; 

· a 20-22. versek tartalma: irgalom-kérés Istentől; 

· a 20-32. versek: az Isten akaratának győzelmét éneklik meg, felhívják a hívőket Isten dicséretére, a reménnyel teli jövőben való bizakodásra.

Az itt linkelt zenei darab a zsoltár XVI. századi angol feldolgozását hozza, amelyben a fájdalom és a remény ilyen együttállása gyönyörűen van megszerkesztve.

https://www.youtube.com/watch?v=Whj3peHkYGY

8) A 129/130. zsoltár (De profundis) Marc-Antoine Charpentier feldolgozásában. A francia barokk muzsika legismertebb zeneszerzője (1643-1704) jól megértette, hogy az emberi „mélyen levés” zsoltára többről szól, mint hogy lelkünk a sírban van. E zsoltárt ugyanis liturgiánk nemcsak temetéseken énekli, hanem ez az esti imánk szerdánként (a zsolozsma befejező imaórájának, a kompletóriumnak az első zsoltára), de előkerül vasárnap esténként is az Esti dicséretben, illetve karácsonykor is. A megtestesülés Isten „mélyre szállása”, amely nemcsak a Fiú szenvedéseit, és az emberiség nevében tett bocsánatkérést énekli meg, hanem azt is, ahogyan Isten Szíve megindul elesett gyermeke, az ember iránt.

https://www.youtube.com/watch?v=iL8ZlVUU5ZQ

Vigaszkereső gondolatok 16  - 2020.04.03.

Hogyan szoktunk valakit megvigasztalni, amikor bajba kerül? Például így:

• Kifejezzük felé érzelmi közelségünket, jelezzük, hogy jelen vagyunk számára, készek vagyunk segíteni neki (szolidaritás); a jelen baj, probléma terhét nem egyedül kell, tehát vinnie.
• Számára erőt adó szavakat, gesztusokat (ölelés, kézfogás, érintés, simogatás stb.) kínálunk neki.
• A meghatározott, de nem örökké tartó jelen baj mögötti pozitív távlatra irányítjuk a figyelmét (reményadás).
• Segítünk felfedezni neki a jelen baj mellett meglévő, de a baj okozta fájdalom, zavar stb. miatt nem nagyon látható pozitív dolgokat, értékeket (mert „semmi sem csak fehér vagy fekete”).
• Segítünk neki abban, amit e baj miatt ő nem tud megoldani.
• Türelemmel, alázattal, ítélkezés nélkül elfogadjuk őt e gyengeségében, elesettségében.
• Az Úr is ugyanígy vigasztal minket. Például:
• Mindig velem van, bármi is történik velem: „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem.” (Zsolt 23, 4)
• Erőt adnak szavai: „Az igék, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet.” (Jn 6, 63)
• Erőt adnak szeretettel telt gesztusai: „Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.” (Mk 6, 56) (Vajon hogyan lehet Jézust, és az ő „ruhája szegélyét” megérinteni?)
• Reményt ad a szenvedésben: „Mikor pedig ezek elkezdődnek, húzzátok ki magatokat és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lk 21, 28)
• Segít az egyedül nehezen megoldható mindennapi feladatokban: „Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: Sivár ez a hely és az idő is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek és ennivalót vegyenek maguknak. Jézus azonban azt mondta nekik: Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni. Azok ezt felelték neki: Nincs itt másunk, csak öt kenyér és két hal. Azt mondta nekik: Hozzátok ide azokat.” (Mt 14, 15-18) 
• Emlékezetet: ne feledjük, Isten mennyi jót tett eddig velem: „Azok pedig tanakodtak egymás közt, arra gondolva, hogy: Nincsen kenyerünk. Jézus észrevette ezt, és azt mondta nekik: Miért tanakodtok azon, hogy nincsen kenyeretek? Még mindig nem tudjátok és nem értitek a dolgot? Még mindig el van vakulva a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor az öt kenyeret ötezernek megtörtem, hány tele kosár hulladékot szedtetek fel? Azt felelték neki: Tizenkettőt. És amikor a hét kenyeret négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze? Azt felelték neki: Hetet. Erre így szólt hozzájuk: Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?” (Mk 8, 16-21)
• Türelemmel, szeretettel elfogad engem: „Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! […] Jézus pedig így szólt Simonhoz: Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” (Lk 5, 8. 10)

Vigaszkereső gondolatok 15  - 2020.04.02.

A járvány miatt mindnyájunk élete radikálisan megváltozott – külsőleg. Az életünket vezérlő „alapprogram” viszont továbbra is ugyanaz. Ezt a „szoftvert” Jézus írta meg, aztán a keresztelésünkkor a szívünkbe integrálta a Szentlélek, és ez az „operációs rendszer” járvány, egyházüldözés, szegénység, háború, béke, jólét, öröm, bánat, születés, gyász stb. idején is jól „működteti” a keresztényt. Ezt a programot hívjuk „evangéliumnak”, és az Evangélium maga Isten Vigasztalása nekünk.

E program pár pontja – a teljesség igénye nélkül:

1. Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt. (Jn 13, 34-35)

2. Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek. (Jn 14, 27-29)

3. Mert mindenki, aki hallgatja ezeket a szavaimat és követi azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták. (Mt 7, 24-25)

4. Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.” Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk téged betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?” A király így válaszol majd nekik: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 34-40)

5. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Mivel ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek. (Jn 13, 14-17)

6. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. (Mt 6, 6)

7. Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat [Lev 19,18] és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. (Mt 5, 43-45)

8. Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes. Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. (Mt 5, 48 – 5, 1)

9. Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. (Mt 18, 3-5)

10. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: »Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?« Ő azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd bárányaimat!« Majd másodszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd juhaimat!« Aztán harmadszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: »Szeretsz-e engem?«, és azt felelte: »Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!« Ekkor így szólt: »Legeltesd bárányaimat!« Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.« Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: »Kövess engem!« (Jn 21, 15-19)_

Vigaszkereső gondolatok 14 - 2020.04.01.

Hallom innen-onnan e napokban, hogy a lakásba zártság kényszere sok testvérünknél egyfajta leltározási és szanálási műveletsort is elindított:

• Mennyi mindenünk van, amit sosem használunk semmire: Miért őrizzük? Miért nem adjuk tovább másoknak, ha pedig nem jó már semmire, miért nem dobjuk ki?
•  Miért lakunk múzeumban? Mindenütt közös kirándulások, találkozások, ismeretségek sok-sok tárgyi emléke, legtöbbjét érinteni, elmozdítani sem szabad a helyéről… A lakásom, világom egy skanzen, vagy életem jelene? A régi emlékek táplálják a jelenemet és lendítenek a jövőm felé, vagy bebörtönöznek, visszahúznak? Az emlékek, a múlt sokszor már nem is élő, vagy életet nem adó kapcsolatai, eseményei talán szemmel tartanak, meg kell nekik felelnem, számon fognak kérni, neheztelni fognak rám, ha nem ápolom őket? A naptárban sincs 365 nemzeti ünnep, csak az a pár, ami viszont meghatározó – ezért ennyi elég is.
• És aztán a gyűjtögetés… „mert ez még valamire jó lesz”. Falusi plébános koromban teljesen fel kellett újítani a plébánia 260 m2-es épületét. A helyi mezőgazdasági zrt. biztosított számunkra egy traktort egy öt tonna teherbírású pótkocsival, hogy a lomokat, és az építési törmeléket, sittet elszállítsák onnan. A másfél évig tartó munkálatok során 57 pótkocsi sittet, lomot, szemetet vitettem el, ebből kb. 20 (!) pótkocsit tett ki az „ez még valamire jó lesz” kategóriájú semmire sem jó, sokszor 100 évesnél is idősebb hulladék, szemét, amit ócskások sem akartak már elvinni.
•  És aztán el kellene húzni a soha sem mozdított bútorokat, a hűtőszekrényt, a kályhát: mi lehet mögötte, alatta…

A makrokozmoszunk mindig a mikrokozmoszunk fényképe (a külső, látható világom képi módon megmutatja, mi van bennem belül). Szellemi-lelki lomtalanítás; felesleges ragaszkodások elengedése, megkötözöttségektől való szabadulás; a kifejezetten káros dolgok kidobálása (bűnbánat és leszokás a rossz, bűnös szokásokról); a káros, nem építő kapcsolatok leépítése; a „bedohosodott” rutinok, függőségek kiszellőztetése…

A tavaszi nagytakarítás ideje van amely ugyan nagyon sokban van nekünk, és az egész világnak, de cserébe sok értéket ad, például külső és belső időt… Éljünk vele! A tisztaság, a megszabadulás hatalmas erejű vigaszforrás, hiszen valami új születik meg – és elsősorban bennem!

Vigaszkereső gondolatok 13 - 2020.03.30.

Megrendítő e hetekben csendben és tehetetlenül szemlélni, mennyire igaz a nem szeretett közhely, mely szerint minden elmúlik, mindennek vége lesz. Mi keresztények, akiknek hitében markánsan jelen van az örök élet igazsága, hisszük és tudjuk, hogy mindennek nem lehet vége, van, ami nem múlik el. „A szeretet soha meg nem szűnik” – írja Szent Pál (1 Kor 13, 8), de vajon milyen szeretetre gondol? Hiszen el tud múlni a valaki iránt érzett szerelmi lángolás, csalódhatunk a szeretett barátban

A görög nyelvű Szentírásban háromféle szó használatos a „szeretet” kifejezésére; e kifejezések ismertek és használatosak voltak a korabeli profán világban. A Biblia megkülönböztetéssel használja e kifejezéseket a szeretetre, vagyis az egyes szavak használatában más-más hangsúlyt, árnyalatot érez a szeretettel kapcsolatosan. Az „érosz” kifejezés a lendületes, vágyódó, érzelmekben dús szeretet fogalma (és korántsem terhes attól az érzékiségtől, amellyel ma az érosz/erotika össze van kapcsolva). A „filia” a barátságnak, a másik ember iránti rokonszenves szeretetnek a fogalma, míg az „agapé” (ezt a korabeli profán kultúra ritkán használta) azok szeretete, akik a szeretett személyért, személyekért, vagy egy szent ügyért (haza, szabadság stb.) önfeláldozó szeretetre is képesek lennének. A fent idézett páli mondatban az apostol az agapé múlhatatlanságáról beszél. Az „érosz”, mint szeretet el tud múlni: elmúlt a lelkesedés, kialudt a szerelem tüze, nem érzek már iránta semmit; és elmúlhatnak a nagy barátságok, szimpátiák, vagyis a „filia” is…

Ha a másikat érdektelenül, áldozatosan szolgálom, az nyomot hagy benne is, bennem is. Múlhat az idő, lehet, hogy nincs már aktív kapcsolat közöttünk, de agapém őt többé tette, benne él, összeszövődött a személyiségével. Isten szeretet/agapé (vö. 1 Jn 4, 8. 16), az ember pedig „Isten képe és hasonlatossága” (Ter 1, 27): az agapés szeretet tesz önmagammá, az agapés szeretet által mutatkozik meg, hogy olyan vagyok, mint az Isten, az agapés szeretet, mert ez az örök Isten szeretete, soha el nem múlik. Az agapé örök: és ez működteti a teremtett világot, hiszen mindig van, soha nem hagy cserben, nem fogy el – a teremtett világ logikája, hogy mindig szeretve van, ettől él, emiatt újul meg, születik újjá a nagy pusztulások után is. Az agapé által van minden létező „bekötve Istenhez, ez által él.

Leállt a vírus hatására szinte minden – a múlandóság egy (remélhetőleg) pillanatnyi tapasztalata ez. Összezárva a szeretteimmel építsük az agapé önzetlen, feltételek nélküli, szeretet-fészkeit otthon, a világon – most ennek van ideje. Amikor már messze leszünk e járványos 2020t-tól az agapéra emlékezzünk, amit most építünk, élünk, de örökre emlék marad: pozitív, „aktív” (!) emlék.

Vigaszkereső gondolatok 12 - 2020.03.30.

Nemsokára lezárom a mai napot, elmegyek pihenni. A lakásunkba zártság a pihenés értékét, jelentését is újraírja. Az otthoni munkával, a családi körben töltött több idővel, a lelassult tevékenységek újrahonosításával a fáradtság-tapasztalatunk is mássá lesz. Amikor napjaink jó része rohanással, határidőknek, időben precíz rendnek való engedelmes tevékenységgel telnek a fáradtságot „megváltó” pihenés is „rohamélmény”: „gyorsan és sokat” aludjunk, mert mindjárt jön a reggeli „szerelőszalag”, és visz, sodor tovább – ki tudja hová és miért is…

Azt mondják, a rejtett életet élő, csendes szemlélődő tevékenységgel szolgáló szerzeteseknek sokk, mint a miénk, akik „valahová mindig szaladunk”. A lelassulás minőségében és mennyiségében is meg tudja hosszabbítani az életünket, és most lakásunk „kolostori klauzúrája” meghív minket a „lelassulás kultúrájára”, ahol nem az „egységnyi idő alatt egyre többet teljesítménye” számít, hanem a kapcsolat, a jelenlét, a megosztás, és ahol a „függőlegesen” (fel a magasba és le a mélybe) és kevésbé a „vízszintesen” való időtöltés lesz a fontos.

„Hiába keltek hajnal előtt és fekszetek későn, pihentében is megáldja az Úr, akit szeret.” (Zsolt 127, 2)

Vigaszkereső gondolatok 11 - 2020.03.29.

Csend van. Ember alig-alig mozog, a város szinte néptelen, s bár az otthonok élettel teliek, az utcára nem hallatszik az együtt élők és dolgozók zaja. Csend van, a várakozás csendje: imádkozunk, összezárunk és várjuk az Isten szabadítását: „Jó csendben várni az Úr szabadítását” (Siralm 3, 26). Mert Isten csendben van, mindig, és tetteit is csendben viszi végbe. A Fiát is csendben küldte el közénk (vö. Bölcs 18, 14): a Betlehem melletti pusztai istállónál nem volt semmilyen hangos ünneplés. Aztán jöttek a csendes názáreti évtizedek, majd e csendből kilép az Istent hordozó Szó, amit az irigyek és a gonoszok egyre növekvő „sötét zaja” próbált elnyomni. Aztán elmúlt a nagypéntek, majd a kötelező országos szombati csend is, és… Jézus csendben belépett a rettegő apostolok összezártságába, csendben társult az Emmauszba sietőkhöz… A Lélek szélviharral töltötte meg az apostoli imaszobát Pünkösdkor, de valószínűleg ebből a szomszédok semmit sem hallottak. Az Úr csendben beszél hozzád a szívedben, amikor imádkozol; csendben törli el a bűneidet, amikor gyónsz… 

Az utcákon csend van, és a szeretteinkkel napokra, hetekre összezárva talán „az olykor csendben lenni együtt” a legnehezebb, pedig ez az intimitás csúcsa is egymás között. Néha csendben lenni, hogy érezzük az Úr szabadítását: a pániktól, az aggódástól, a félelemtől… és hisszük: a vírustól is.

Vigaszkereső gondolatok 10  -2020.03.28.

Erőteljesen küzd az idei tavasz a tél maradványaival. Ez megbolygatja a közérzetünket, a hangulatunkat, de tudjuk: végül győz majd a jó idő. Ma reggel óta még rejtettebb lett az életünk, és a tavasz, az elbújás, a csend kitűnő alkalom arra, hogy hálás szívvel szemlélődjünk az Úr által alkotott világ szépségén, de főleg az Alkotó szépségén, amely alkotásain áttűnik. 

Ezt a meditációt végezhetjük az internet segítségével is: keressünk a neten (pl. a YouTube-on) egy gyönyörű, harmóniát, békét sugárzó instrumentális zenét (fontos, hogy ne énekeljen ezen senki, mert akkor óhatatlanul az énekre, a szavaira, az üzenetére kezdünk figyelni, és nem befelé a szívünkbe), és közben lassan, mintegy a lélegzésünk ritmusával imádkozzuk a következő zsoltárt:

[A meditatív zenéhez néhány klasszikus-zenei javaslat: T. Albinoni: g-moll adagio; J. S. Bach: Adagio BWV 974; J. S. Bach: Air a D-dúr szvitből BWV 1068; C. Debussy: La fille aux cheveux du lin; G. F. Händel: Largo a Xerxes című operából. J. Pachebel: Kánon D-dúrban; F. Chopin: Nocturne op. 9. n. 2; L. v. Beethoven, Holdfény szonáta op. 27, n. 2; L. Janacek: Adagio az Idyll-ből; 5. tétel]

104/103. zsoltár

(1) Áldjad, én lelkem, az Urat! Uram, én Istenem, te mindennél magasztosabb vagy! Fenségbe és ékességbe öltöztél,

(2) a fényességet, mint köntöst vetted magadra. Kifeszíted az égboltozatot, mint a sátorponyvát,

(3) és az égi vizek fölé építed hajlékodat. Szekereddé teszed a fellegeket, a szelek szárnyain jársz.

(4) Követeiddé teszed a szeleket, szolgáiddá a perzselő tüzet.

(5) Biztos alapra állítottad a földet, hogy meg ne inogjon sohasem.

(6) Az örvénylő mélység mint ruha takarta, vizek borították a hegyeket.

(7) De a te fenyegetésedre megfutamodtak, szerteriadtak mennydörgésed szavától.

(8) A hegyek fölemelkedtek, a völgyek leereszkedtek arra a helyre, ahol alapjukat megvetetted.

(9) Határt szabtál a vizeknek, amelyet nem léphetnek át, hogy el ne borítsák ismét a földet.

(10) A forrásokat a völgyekbe ereszted, hogy folyjanak a hegyek között.

(11) Belőlük iszik a mező minden vadja, s oltják szomjukat a vadszamarak.

(12) Fölöttük tanyáznak az égi madarak, és az ágak közül hallatják hangjukat.

(13) Hajlékaidból megöntözöd a hegyeket, és műveid gyümölcséből táplálod a földet.

(14) Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből,

(15) és bort, hogy vidámítsa az ember szívét; Hogy ragyogjon arca az olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét.

(16) Jóllaknak az Úr fái, s a Libanon cédrusai, amelyeket ő ültetett.

(17) Fészket raknak rajtuk a verebek, és fölöttük tanyázik a gólya.

(18) A magas hegyek a szarvasok, a szirtek a borzok menedéke.

(19) Megalkottad a holdat az idő mérésére, a napot, amely tudja, mikor kell lenyugodnia.

(20) Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka: ebben mozognak az erdő vadjai,

(21) prédáért ordítanak az oroszlánkölykök, s eledelt kérnek maguknak Istentől.

(22) Ha felkél a nap, összegyűlnek, nyugalomra térnek tanyájukon.

(23) Az ember kimegy dolgozni, és munkáját végzi egészen estig.

(24) Uram, milyen nagyok a te műveid! Bölcsességgel teremtetted valamennyit, és alkotásaid betöltötték a földet.

(25) Itt a tenger: nagy és tágas, nyüzsög benne a számtalan hüllő, apró és nagy állat egyaránt.

(26) Itt hajók szelik át, amott a Leviatán, amelyet arra alkottál, hogy játékát űzze benne.

(27) Mindezek tőled várják, hogy idejében megadd nekik eledelüket.

(28) Ha adsz nekik, felszedik, ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal.

(29) De ha elfordítod arcodat, megrémülnek, ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek, és porrá lesznek ismét.

(30) Kiárasztod lelkedet, s ők életre kelnek, és megújítod a föld színét.

(31) Dicsőség az Úrnak mindörökké, örvendezzen műveinek az Úr,

(32) akinek a tekintetére megremeg a föld, s érintésére füstöt vetnek a hegyek.

(33) Énekelek az Úrnak, amíg élek, amíg leszek, zsoltárt zengek Istenemnek.

(34) Beszédem legyen kedves előtte, én pedig az Úrban leljem gyönyörűségem.

(5) Vesszenek el a bűnösök a földről, és ne legyenek többé az istentelenek! Áldjad, én lelkem, az Urat!

Vigaszkereső gondolatok 9 2020.03.27.

Egyiptomban, a szabadulás előestéjén a zsidó családok bezárkóztak otthonaikba, a bejárati ajtó keretét megkenték a feláldozott és elfogyasztott bárány vérével, és imádkozva, egymásba kapaszkodva, összebújva várták, hogy elmúlik a nagy csapás, és bíztak abban, hogy őket mindez nem érheti.

Összezárkózunk azokkal, akikkel szeretjük egymást, aztán magunkat, szeretteinket Isten irgalmas szeretetébe ajánljuk, és türelemmel, fogva egymás kezét várjuk, hogy elmúlik a baj, és minket nem ragad magával.

Ma éjjel meghalt egy számomra nagyon kedves idős ismerősöm. Súlyos beteg volt, otthonában ápolta családja. Régóta tudta, hogy a halál már nem fog soká késni, ezt a családja is tudta. Készültek rá. Veszélyeztetett koruk okán is össze voltak egymással és a beteg rokonnal zárkózva, imádkoztak, fogták egymás kezét, és hitték, hogy bár a halál eljön a súlyosan beteg, már haldokló testvérért, Isten kezében vannak, jó helyen vannak, béke van a szívükben.

Nem ér minket a nagy csapás… Mert nem a halál a nagy csapás, és még csak az odavezető, általában nagy fájdalmakkal, szenvedéssel járó út sem. Hanem amikor nem hiszem, hogy az Úr szerető, ölelő karjaiban vagyok. És ezt nem kell érezni, elég csak egyszerűen minden különösebb gondolati manőver nélkül tudni – mert hát hol másutt lenne minden ember, ha nem az Isten tenyerén? Ha hiszi, ha nem… Isten irántunk való tettei nem a hitünktől, vallásunktól stb. függenek.

„Kezedbe ajánlom a lelkemet!” – imádkozta Jézus a kereszten, és nem amolyan depressziós beletörődéssel, rezignáltsággal, hanem mint egy kisfiú, akinek jó éjt puszit ad az apukája-anyukája, és a gyermeket betölti a szerteve levés örökéletű békéje.

Vigaszkereső gondolatok 8  - 2020.03.26.

Jézus vészhelyzetben született, és földi élete első napjait is így élte meg. Születése előtt nem sokkal szüleit a „globális világpolitika” miatt arra kényszerülnek, hogy Názáretből elutazzanak Betlehembe. 163 kilométer – gyalog, vagy szamáron vagy tevén, esetleg ezek kombinációján. Egy várandós asszony, akinek minden lépés nehéz, már nem tud egyedül zoknit sem felhúzni, és aki az utazás hírére – legyen akármennyire is mély a hite – megborzong, és kérdéseket fogalmaz meg, még ha hangosan nem is. Egy fiatal férfi, ennek az asszonynak a férje, aki most logisztikus, biztonsági őr, levezeti az utazást, szállást keres, ennivalót készít, tüzet rak, és aggódik, talán szorong, meg nyilván dühös a római rendelet miatt – még ha hangosan nem is mondja ki (mindig kockázatos ilyesmit hangosan mondogatni). Aztán Betlehemben nincs szállás, így marad az istálló: állati ürülék- és vizelet-szag (esetleg maguk a dolgok is), dohos szalma és széna, alatta rágcsálókkal, bogarakkal, és hideg, és bizonytalanság, és ki tudja, kik jönnek még az éjjel ide… És a sok örömteli látogatásba (angyalok, pásztorok, bölcsek) vegyes érzések is vegyülnek: ez a gyermek, bár ide, ezek közé akart jönni, de itt még sincs a saját helyén. Mi lesz vele, velünk? Hogyan tovább? Aztán éjszaka érkezik is angyali utasítás: menekülni Egyiptomba. De biztos ez? Nem juthattak messze, amikor már „kiáltás hallatszik Rámában, Ráchel siratja gyermekeit, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé” – idézi Máté evangélista a betlehemi gyermekgyilkosságkor Jeremiás prófétát. Újabb utazás, tehát. Több, mint 100 kilométer jobbára kietlen, sivatagos terepen, egy újszülöttel, a szüléstől még fáradékony, szoptatós anyával gyalog, vagy szamáron vagy tevén, esetleg ezek kombinációján. Szállás? Megélhetés? Migráns-élet, hajléktalanság… 

Vajon hogyan élte meg e vészhelyzet-sorozatot Mária és József. A sokszor giccsesre fazonírozott karácsonyi képeken, képeslapokon arcukról semmilyen hiteles emberi érzés nem jön át, és sajnos sokszor a művészibb képeken, ikonokon sem. A legszentebb családként tiszteljük őket így együtt, és ezt nemcsak azért tesszük, mert e közösség tagjai egyenként „dogmatikailag és morálisan vegytiszta karakterek”. Személyes életszentségük tetteikben, döntéseikben, érzéseikben is megmutatkozott, ebben a vészhelyzet-sorozatban is. Összezártak, nem engedték meg maguknak a kétségbeesést, a meddő zúgolódást és hisztit, megmaradtak józannak, tették, amit tenni kellett, és… örültek egymásnak: lakásuk nem volt, talán elegendő kelengye meg tápszer sem, sem jó autó, meg autópálya. De Józsefnek ott volt Mária, Máriának József – és ott volt közöttük és velük a mindennél és mindenkinél erősebb plusz kapocs: Jézus, az Isten (és Mária) Fia.

Vigaszkereső gondolatok 7 - 2020.03,25.

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe van. Egyik legnagyobb Mária-ünnepünk: Mária befogadja méhébe Isten Fiát, az ő anyja lesz. Innentől Mária kapcsolata Jézussal örök és elszakíthatatlan. Jézussal, aki Isten „Első Vigasztalója” (hiszen Jézus azt mondja a Szentlélekről, hogy ő a „másik Vigasztaló” – Jn 14, 16). Mária Isten Vigaszának édesanyja. Az elmúlt két évezrednyi egyháztörténelemben Máriához milliók fordultak vigaszért – tették ezt bizonnyal azért, mert megtapasztalták nála a vigaszt, a megbékélést. „Működik”. E nehéz időkben kövessük őseink példáját, menjünk Máriához.

Mária Istennel való kapcsolata a bizonytalanság és a megnyugvás/megbékélés dialektikája. Mária éppen ezért nem „éteri” nő. Olyan konkrét útkereső, küzdő, vívódó, mint mi. Szemléljük hát hitét, melyet átjár az Atya vigasza Fiában és a Szentlélekben.

1. „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” (Lk 1, 34) – kérdezi Gábrieltől. Bizonytalanság? Kétely? Éretni akarás? Gábriel a Szentlélekről beszél, aki a „Vigasztaló” (pl. Jn 14, 26).

2. „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te szavaid szerint.” (Lk 1, 38) Mi lesz most? Mit fog ehhez szólni József? És ha kiderül, hogy nem tőle van a gyerek? Mi lesz, ha a vírus megjelenik a mi családunkban? Ha meghal valaki a szeretteim körül? Ha összeroppan a gazdaság, az oktatás, az egészségügy? Ha anarchia lesz szerte a világon? Mária szavai visszacsengenek Jézus kereszten mondott utolsó szavaiban: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23, 46)

3. Mária elmegy idős rokonához, Erzsébethez, hogy segítségére legyen (Erzsébet várandóssági karanténban van…). Erzsébet átéli Mária által és Máriában Isten szeretetét, jelenlétét. Mária számára Erzsébet várandóssága volt a megerősítő jel hite számára. Mária telve van hálával; dicsőíti az Urat: „Magasztalja lelkem az Urat…” (Lk 1, 46 kk).

4. A tizenkét éves Jézus elvész a jeruzsálemi zarándoklatról hazafelé. Mária és József három nap múlva találják meg őt. Mária szavai szorongásról, kétségbeesésről árulkodnak: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” (Lk 2, 48)

5. Jézus választ ad, amire nem ismeretes előttünk Mária és József reakciója. De Jézus velük van, és velük marad: „Ő pedig ezt felelte nekik: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem? De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat.” (Lk 2, 49-51)

6. A kánai lakodalomban a vendégül látó ifjú pár hirtelen megszorul. Mária észreveszi e bajt, és közbenjár értük, szól Jézusnak érdekükben: „Nincs boruk.” (Jn 2, 3) Mária minden emberi hiányunkat megbeszéli Fiával, még ha mi nem is kérjük, hogy ezt tegye meg értünk (az ifjú pár sem kérte).

7. Jézus látszólag elutasító, de Mária tudja, hogy Isten sosem passzív a bajunkkal szemben, még ha mi Isten látszólagos csendjét („Miért engedi meg…?”) próbatételként is éljük meg. Vigaszt abban találunk, ha mindig megtesszük Isten akaratát (pl. a tízparancsolatot): „Tegyétek meg, amit mond!” – kéri Mária a szolgáktól a kánai csoda alkalmával (Jn 2, 5) És a csoda megtörténik – de csak az engedelmes szolgák tudják, hogyan.

Vigaszkereső gondolatok 6 – 2020.03.24.

Próbatétel. Nem szeretjük, ha próba elé állítanak. Sokszor gondoljuk azt Istenről, hogy ő megpróbál minket, bár hisszük és tudjuk, sosem teszi erőnkön felül (vö. 1 Kor 10, 13). Ha egy üzemben elkészítenek egy gépet, azt előbb ott helyben beüzemelik, kipróbálják, és csak a próba után viszik ki az üzletbe értékesíteni. A hit, a bizalom, az életünk átadása akkor üzemel, ha olykor ki van próbálva. Lehet ez a járvány ilyen próbája a hitnek? A kipróbált hit békét ad: Istenhez tartozom, az életem, és a szeretteim élete az ő kezében van, és az ő kezéből senki sem vehet el semmit és senkit (vö. Jn 10, 28-29).

Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják, azért így szólt: »Arról tanakodtok egymás között, hogy azt mondtam: „Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem”? Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem. Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. (Jn 16, 19-24)

Vigaszkereső gondolatok 5 - 2020.03.23.

A vigasztalásnak is van „mechanikája”, vagyis, hogy miként működik. Ha te tudsz vigasztalni másokat, akkor neked is lesz bőven vigaszod, ha magadba zárkózva vársz valaki vigaszára, nos… „szegényes a vacsora”.

Ma reggeli elmélkedésemben Pál apostol szavai e „mechanika” megértésében is segítettek, azon túl, hogy a mintegy 1570 éves írása a maga „fizikai konkrétságában” (pl. az Ázsiából jött szorongattatás) is mennyire aktuális.

E sorok tele vannak evangéliummal: Isten a vigasztalás Istene, tehát mindig vigasszal lép hozzánk; Jézus közösséget vállal velünk szenvedéseinkben; osszuk meg egymással a bajainkat de a vigaszainkat is… 

Ezt szeretném tenni én is sorok által.

De hát most hallgassuk a „vigasztalás apostolát”:

Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erőt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is. Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok, testvérek, a mi szorongattatásunkról, amelyben Ázsiában volt részünk. Módfelett, erőnkön felül próbára tettek minket, úgyhogy még az életünk felől is kétségeink voltak. Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. Ő megszabadított és megszabadít minket az ilyen halálos veszedelemből, és őbenne bízunk, hogy ezután is meg fog szabadítani, ha ti is segítségünkre lesztek értünk mondott imáitokkal, hogy a kegyelmi adományokért, amelyeket sokan eszközöltek ki számunkra, sokan adjanak hálát értünk. (2 Kor 1, 3-11)

Vigaszkereső gondolatok 4  - 2020.03.22.

Félni – nos, ez oly sokszor létünk egyik legegészségesebb jelensége. Ha viszont hosszan belénk telepszik, akkor már nem egészséges, megbetegíthet. Hol van az egyensúly a „hasznos félelem” és a „megbetegítő félelem” között? Talán a hitben. Az abba az Istenbe vetett hitben, aki oly sokszor kéri a Szentírás lapjain tőlünk (állítólag – nem számoltam utána – 365 alkalommal; mindennapra jut egy), hogy ne féljünk. A félelem terhe olyasmi, mint a gyász: ha ölembe hull, cipelnem kell, de csak mások segítségébe kapaszkodva hordozható, egyedül lehetetlen. Az Úr elsőként jelentkezik, hogy átvegye félelmemet. Ez egy „fordított hitvallás”: ő tesz nekem szeretet-vallomást, hogy bátran átengedjem neki félelmemet. Irántam való szeretete legyőzi a félelmemet. Osszuk meg vele a félelmeinket; és segítsen ebben bennünket az isteni vigasztalás nagy prófétája, Izajás:

Te, vagy az, akit magamhoz ragadtalak a föld végéről, és legtávolabbi sarkából hívtalak el, s azt mondtam neked: Szolgám vagy, kiválasztottalak, és nem vetlek el téged, ne félj, mert én veled vagyok! Ne tekintgess semerre, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek és megsegítelek, s támogatlak téged szabadító jobbommal. […] Mert én vagyok az Úr, a te Istened, aki megragadom jobbodat, és így szólok hozzád: Ne félj, én megsegítelek! Ne félj, te férgecske, Jákob, te kis bogár, Izrael! Én megsegítelek, –  mondja az Úr, a te megváltód, Izrael Szentje. (Iz 414, 9-10. 13-14)

Most pedig így szól az Úr, a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok, és ha a folyókon, azok nem borítanak el; ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód; odaadtam érted váltságul Egyiptomot, Etiópiát és Sábát helyetted. Mert drága vagy szememben, becses vagy, és én szeretlek téged, azért embereket adok oda helyetted, és népeket az életedért. Ne félj, mert én veled vagyok! (Iz 43, 1-5a)

Így szól az Úr, a te alkotód, aki formált téged az anyaméhtől fogva, és segít téged: Ne félj, szolgám, Jákob, Jesurun, akit kiválasztottam! (Iz 44, 2)

Ujjongjatok, egek, és örvendj, te föld, ujjongásban törjetek ki, hegyek! Mert megvigasztalja népét az Úr, és szegényein megkönyörül. Azt mondta Sion: Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam. Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, tenyeremre rajzoltalak téged. (Iz 49, 13-16a)

Vigaszkereső gondolatok 3 - 2020.03.21.

Most van időd imádkozni, noha a családtagok jelenléte miatt a helyszínt és a klímát talán nehezebb ehhez megtalálnod. Mégis… Keress rejteket, nyugalmat, és kapcsolódj rá Isten szerető szívére!

Segítsen ebben téged egyik zsoltárunk néhány sora (17/18. zsoltár – az itt közölt fordítás a zsolozsmáskönyvből van).

Ülj nyugodtan, kényelmesen. Vedd lassan a levegőt. Hangolódj az imára. Ne akarj mindjárt „beleesni”. Nézz egy szép szentképet, vagy vedd a kezedbe a feszületet és azt szemléld. Lassan, félhangosan, esetleg suttogva, az egyes sorok után picit megállva olvasd, sőt mondogasd e sorokat. Ha a végére értél, és van hozzá indíttatásod, kezd el újra, és akár újra és újra.

Szeretlek,

Uram,

én erősségem!

Uram,

erősítőm,

menedékem,

szabadítóm!

Istenem,

segítőm,

akiben remélek,

oltalmazóm,

hatalmas szabadítóm

pártfogóm!

Tapasztalhatod, hogy átjár az Úr békéje, csendje. Szeret téged – ezt mindig is tudtad, de talán most érezheted is. Beteg vagy, elhagyatott, becsapott, bántott, félsz vagy rettegsz… Ő mindig szeret, és tart téged. Csak hangolódj rá Örök Szeretetére – ez az ima. Ráhangolódni. Vele lenni. Benne lenni.

Vigaszkereső gondolatok 2 - 2020.03.20.

 Azt mondja Loyolai Szent Ignác, hogy dolgozzunk úgy, mintha minden rajtunk múlna, és imádkozzunk úgy, mintha semmi sem múlna rajtunk. E járvány egyik borzalma a megfertőződésnek való szinte kivédhetetlen kitettség. Teljes a kiszolgáltatottságunk, nem sok az, ami rajtunk múlik. Felerősödik az ima szükségessége. Az életünk elkezdett lelassulni, az idő hosszabbodik, mintha fokozatosan több lenne. Kínálkozik az idő az imához is.

Jézus azt kéri övéitől, hogy amikor imádkoznak, „zárják magukat karanténba”: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.” (Mt 6, 6)

Létezik egy ennél is mélyebb, és mindennél és mindentől jobban védő karantén: az Atya öle, ahová én, az ő fia, gyermeke bebújhatok, sőt be is kell most oda zárkózzak:

„Uram, nem fuvalkodik fel szívem, és nem néz magasra szemem, nem járok nagy dolgok után, erőmet meghaladó csodák után, hanem megnyugtattam és elcsöndesítettem lelkemet; mint a kis gyermek anyja ölén, mint a kisgyermek, olyan most a lelkem. Bízzon Izrael az Úrban, most és mindörökké.” (131. zsoltár)

Ebből az ölből és ölelésből nem szakíthat el, nem szakíthat ki semmi és senki: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés, vagy kard? Amint írva van: »Miattad gyilkolnak minket naphosszat, olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat« [Zsolt 44,23]. De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,35-39)

Isten biztonság, nem a világban létünk veszélyeitől, hanem a szenvedésekkel megtűzdelt élet értelmetlenségének, hiábavalóságának kísértésétől. Bármi előfordulhat velem és a szeretteimmel, de Istenem szerető öleléséből nem fogok kiszakadni soha!

Vigaszkereső gondolatok 1 - 2020.03.19

Veled azonban szövetséget kötök: menj be majd a bárkába, te, és veled a fiaid, a feleséged és a fiaid feleségei. […] Végy magaddal minden eledelből is, ami ennivaló, s hordd be magadhoz, hogy eleségül legyen neked és nekik.« Meg is tette ezt Noé. Mindent megtett úgy, ahogy Isten megparancsolta neki. (Ter 6, 18. 21-22)

Isten nem akarja elpusztítani a világot, hiszen „ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1, 13), viszont azt kéri most tőlünk, hogy zárkózzunk össze szeretteinkkel a családi intimitás bárkájába. Gyermekeink most itthonról tanulnak, a szülők egy része nem tud munkába menni, időseinket nem engedjük ki… miközben kint ólálkodik ez a megfoghatatlan szörnyűség, mi ízlelgetjük egymás szoros jelenlétének kihívásait. Össze vagyunk zárva, mit kezdünk egymással? Van-e elég tér, hogy magunkban is lehessünk, de ugyanakkor átélhessük a közösséget is? Home office, digitális tanulás – mint a kiscsibék összeszorulunk a vész idejére a szeretet kotlós-szárnyai alá (vö. Mt 23, 37), mert a szeretet nem a nagy érzésekben indukálódik, hanem a szeretet személy(ek) ittlétében, jelenében.

Most nem az időn múlik, vagy a sok otthontól távoli programon, hogy meg tudlak hallgatni, tudok rád figyelni. Egymás mélyebb megismerése, intimitás, lelassulás – „Isten a görbe vonalakon is tud egyenesen írni” (portugál közmondás).