Egy cseresznyefa igaz története

Egy cseresznyefa igaz története 

Mese a húsvét „ünnepeiről” nemcsak gyerekeknek

(2020. húsvétján)

Írta: Dr. Kajtár Edvárd; copyright © (e kis történet a szerző nevének feltűntetésével szabadon terjeszthető, megosztható,)

Magányos vándor battyogott azon a meleg kora-nyári napon a Mecsekben. Dél lehetett, amikor izzadtan leült a lábaimhoz. Tarisznyájából elővette uzsonnáját, keresztet vetett majd nekilátott falatozni. Amikor elfogyott az utolsó falat is, vászonszalvétájáról az utolsó morzsákat lerázta a mindig éhes hangyáknak a földre, ivott egy korty vizet a kulacsából, majd könyvet vett elő. Lassan lapozgatta, aztán megállapodott annál a résznél, ahol ez a cím szerepelt: „Jézus ünnepélyes bevonulása Jeruzsálembe”. Éppen belekezdett volna az olvasásba, amikor, el kell ismernem, kissé szemtelen módon megzavartam olvasásában: „Kedves Vándor, tudtad, hogy én is Jeruzsálemben születtem?” Ijedten ugrott fel ültéből, és gyanakodva nézett körül, ki szólíthatta őt meg. Szorongva, izgatottan ült vissza könyvéhez, mikor újra megszólítottam: „Kérlek, ne ijedj meg, én beszélek hozzád, ez a terebélyes, vén cseresznyefa, akinek tövében kuporogsz.” Csodálkozva nézett fel rám; és hogy megnyugtassam leejtettem neki egy szem gyümölcsöt, pont a feje tetejére. Elmosolyodott, felvette a földre pattant vérvörös bogyót és mosolyogva betette szájába. Kényelmesen visszaült a földe, és várakozón emelte rám kedves szemeit.

Jeruzsálemből érkeztem ide, mint cseresznyemag, és abból lettem először magonc, majd cserje és fiatal fácska. Mivel a favágók megkímélték életem nagyra nőhettem: magas vagyok, vaskos és terebélyes; egy falunak elég gyümölcsöt termek. Nem ültetett senki, és nem is madár csőrében érkeztem. Egy férfi hozott ide, aki pedig egy gyönyörű asszonytól kapott engem: egy szép hölgytől, aki a valaha élt legcsodálatosabb ember édesanyja. Történetem róluk szól, hallgasd hát figyelmesen.

Azon a vasárnap reggelen a madarak igen korán felkeltettek, mert igen, mi fák mindig madárdalra ébredünk. „Jönnek-már!” Jönnek-már! Jönnek-már!” – riadtam fel éjjeli szendergésemből egy kis cinke szavára, majd zavarodottan próbáltam rendbe szedni magam, hogy megláthassam azokat, akik majd jönnek.

„De kik jönnek?” – néztem körül ásítozva. „Nincs itt senki, hiszen még sötét van…”

„Iiiitt! „Iiiitt!” – rikoltotta egy kis pinty miközben gyorsan átrepült ágaim között. „Itt? Hol?” – mondtam magamban. Különös, kit láthattak e kis jószágok ebben a sötétben. Hangjukban semmi félelmet nem éreztem, így hát biztosan nem macskákra vagy ragadozó madarakra gondolhattak.

Azon a reggelen mintha a nap is gyorsabban ugrott volna ki az ágyából, egyszerre aranyszínű fényben úszott a táj, jól is esett a napsugarak nyomában érkező meleg fuvallatban kissé megráznom magam. Megdöbbentem mikor a hajnal fényében magamra tekintettem: „Legyen áldott a Teremtőm”, kiáltottam vidáman, „hiszen ilyen sok virágom még sosem volt!” Örömkönnyeim, mint nedves pára csapódtak ki kinyíló virágaim kelyhein. „Ó milyen boldogság, hogy korán virágzó cseresznyefa vagyok! A tavasz hírnöke!”

Elégedett örömmel gondoltam arra, hogy végre már nemcsak egy kis cserjécske vagyok a jeruzsálemi út szélén, hanem már fiatal és életerős fa, akit bizony komolyan kell vegyenek az erre utazók. Ágaim már vastagok és erősek, és a virágaim…! Nos, mint mondtam, ilyen sokan még nem öltözettek engem rózsaszínbe és fehérbe.

Éppen befejezték reggelijüket a feketerigók, mikor arra lettem figyelmes hogy a szent városból egyre többen és többen érkeznek az útra és izgatottan nézelődnek az út pusztaságba vessző vége felé. Kit várhatnak e kedves népek? Talán ők is azt a valakit, akiről a hajnali madarak hírt hoztak?

A nap egyre forróbban merült sugaraival rózsaszínben és fehérben pompázó virágaim kelyhébe, amikor egyszerre dobok, csörgők, énekek és tánc hangjaira lettem figyelmes. Vidám, hozsannázó és allelujázó embercsoport érkezett a város felé, örömüket látva kedvesen én is elmosolyodtam.

De sajnos örömöm nem tartott sokáig, hiszen a jeruzsálemiek, látva a közelgő ünneplő tömeget ideszaladtak hozzám és a mellettem nézelődő többi fabarátaimhoz, és jaj…! „Kérlek, ne tegyétek, hiszen ez fáj nekünk, és odalesz a virág, és a kéreg is megsérül!” – sikoltottam kétségbe esve, mikor virágos ágainkat tördelni kezdték, hogy azokat lobogtatva szaladjanak az érkező titokzatos valaki elé.

És míg a tömeg a táncolva, letört virágos ágaimat lengetve a közelembe ért, én zokogni kezdtem, a megaláztatás, az elvesztett virágok és a letört ágak sebei okozta fájdalom miatt. A tömeg közepén egy csacsin érkező fiatal, mosolygós férfi érkezett, hozzám érve egy pillanatra rám tekintett, szemeiben együttérzést és melegséget éreztem. Mikor a tömeg továbbhaladt itt is, ott is hallottam felzokogni barátaimat; a vonulás nem tartott talán fél órát, majd mindenki elment, és mi fák ott álltunk letörten, megbántva.

Rosszkedvűen teltek napjaim. E nehezen feledhető vonulás után pár napra újra láttam a fiatal férfit: „Betániába megy”, csiripelték a mindig jól értesült verebek. A férfi mellém érve ismét rám tekintett nagy barna szemeivel, és ekkor elszégyelltem magam – mert noha őmiatta bántottak engem, ő nem tehetett semmiről. Kedvesen végighúzta kezeit a leszakított vastag ágam sebén, rám mosolygott, majd barátaival továbbhaladt.

Szerda koradélután lehetett, amikor egyszerre hűvös szél ölelte körül a várost. Jeges ujjaival beletúrt ágaimba is; éreztem amint gúnyos nevetéssel sok száz virágomat sodorja magával. A szívem egyre szomorúbb lett…

A csütörtök esti szürkületkor bánatosan tűnt el a nap a horizonton, vészjósló éjszaka terült ránk. Szomszédom, egy koros, sokat látott olajfa éjjeli álmában olykor halkan jajgatott, néha nyögdécselve megrázkódott… Nehezen aludtam el. Rossz érzések fogtak el, valami szörnyű dolog készül, „Ó Teremtőnk, vigyázz ránk, a te fáidra, akik között mindig oly szívesen sétáltál!” – tört fel belőlem a fáradt sóhaj azon a péntek reggelen, s mikor a kelő nap fénye felé akartam fordítani ágaim, elfogott a sírás, hiszen alig maradtak virágaim.

Alig hagyta el a nap rövidke déli pihenőjét, mikor újból megjelent a gonosz jéghideg szél: lecsuktam szemeim, és remegve tűrtem szótlanul, hogy letépje maradék virágaim. Egyszerre besötétedett, pedig még csak délután három óra volt. A napot mintha egy erős kéz levette volna az égről; hatalmas fekete felhők jöttek, a föld megrázkódott, és lecsapott közénk a vihar. Gonosz tombolása kifordította tövestől öreg szomszédomat, én pedig álltam csupaszon, rettegve várva, hogy most majd én következek…

Összebújva szalad ki a városból egy házaspár két apró gyermekkel. A kidőlt öreg olivához érkezve megálltak, az apa nehézkesen félrehúzta az útból, és már indultak is volna tovább, mikor a kislányuk rám tekintett, és szomorúan felkiáltott: „Nézzétek, sír a fa! És milyen édes illatú a könnye!” „Mézgásodik a sebe, annak van ilyen mézes illata”, mondta szelíden az édesanyja, majd kézen fogva a kislányt utánaszaladtak az elsiető családtagoknak.

Éjféltájt abbamaradt a kegyetlen vihar. „Fázom és egyedül vagyok, ó Teremtőm!” – suttogtam félénken, és bár még kora este volt, szomorúan merültem álomba.

Különös szombatra keltem. A nap ismét kellemes melegen sütött, de sehol egy madár, de még egy bogár vagy hangya sem. Hosszan figyeltem mozdulatlanul, hogy most vajon mi lesz, mikor arra lettem figyelmes, hogy tompa kattanásokkal aprócska rügyeimből kibújnak erős leveleim: öt, nyolc, tíz, harminc… Estére belombozódtam teljesen: tegnap nagyon fáztam, ágaimat meg sebek borították, és Teremtőm meghallgatta imádságomat; felöltözetett szép zöld ruhámba, elrejtette szégyenemet és bánatomat.

Nem tudtam, miért vagyok olyan jókedvű vasárnap egész nap. A madarak csipogtak, bújócskáztak húsos leveleim között. Kora este egy fiatal nő szalad ki a városból kibontott hajjal, majd hozzámérve megállt, mosolyogva átölte és megpuszilta törzsemet, majd szaladt tovább. Valami történt odabent a városban…

Azokban a napokban, az egyik este mintha ismét láttam volna azt a fiatal férfit. Két férfit követett kifelé a városból, és bár szorosan a nyomukban járt, mintha ők nem látták, nem érezték volna, hogy mögöttük megy. Mikor a közelembe értek, hallottam, hogy a két utazó rosszkedvűen vitatkozik valamiről; a fiatal férfi ekkor huncutul rám kacsintott, mint aki arra készül, hogy meglepje vagy megijessze őket. E férfi oly szimpatikus nekem, s akkor arra gondoltam, hogy mindazt a furcsaságot, amely az itteni elvonulása óta történt mintha ő irányította volna: a jeges szelet, a péntek délután jött sötét és viharos éjszakát, a szombati napfényes csendet; talán az a szép nő is miatta ölelt át és puszilt meg engem.

Sietősen teltek a tavaszi hetek. Már kezdtem elfeledni a letört ágaimat, a virágvesztést, édes mézgám sem csöpögött már sebeimből a földre, mikor újabb ijesztő dolog történt velem: elvesztett virágaim helyén kis zöld bibircsókok jelentek meg, melyek nap-nap után egyre nagyobbak, teltebbek lettek. Nem fájtak, de mégis kínosan éreztem magam miattuk: „Mik ezek” Hogy kerültek ide? És jó vagy rossz, hogy ezek rajtam vannak?” Nem volt, ki tanácsot adjon nekem. Az ágaimon megpihenő madarak olykor belecsíptek egyikbe-másikba, én a csípéstől kissé felszisszentem, mire ők egy rekedt kis csipogással –„Nem jó!” – tovarepültek. Csak a nap gyönyörködött mélyzöld pattanásaimban, pedig én mindent megettem, hogy még ő se lássa. Meleg fényével minden reggel kedvesen hozzájuk ért, óvatosan megsimogatta őket egyenként; és ugyanilyen gyengéd és kedves volt kis búbjaimhoz a szél is, meg az olykor eleredő eső. Mindenki szerette kis keléseimet, csak én nem értettem őket…

Végül, még egyszer, és utoljára láthattam megint a kedves mosolygós fiatal férfit. Talán negyven nap telhetett el azóta, hogy huncutul rám kacsintott, mikor a két vitatkozó komor férfit lopva követte. Most olyan furcsa volt a lénye: mintha lebegne a föld felett, pedig nincsenek is szárnyai, de mégis… És mikor rám mosolygott kis zöld golyócskáim elkezdtek sárgulni, majd selymesen rózsaszínbe váltott a színük. Jó érzés töltött el. Egyszer csak nem láttam őt többé, eltűnt a napban, de mégsem bánkódtam ezen, sőt talán életemben először büszkén és örömmel végig simítottam leveleimmel már rózsaszín bibircsókjaimat. Úgy látszik, kellett e szépséges férfi mosolya, hogy elfogadjam magam ilyennek. Mintha visszaadott volna valamit a letört ágakért, a lehullott virágokért cserébe. Az út szélén nőttem fel, nem egy szép, gondozott kertben. Engem nem öntözött, nem kapált senki, ki voltam téve annak, hogy ágaimból a járókelők letörnek, nem volt karóm, akibe a viharban kapaszkodnék… Mégis tudtam, hogy így is értékes vagyok, hogy kellek, hogy szép vagyok.

Tíz nap telt el, hogy a szép férfi eltűnt a napban, mikor az egyik hajnalon arra ébredtem, hogy mintha ő ismét megérintette volna a törzsemen a letört ágam beforrott sebét. Éreztem őt, de nem láttam, és lépteit sem hallottam az út porában. Még sötét volt, ébresztő rigóim is szunyókáltak, de én már éberen figyeltem körülöttem a világot. Minden csendes, az út feletti domboldalon álló öreg cédrus sem potyogtatta elszáradt ágait. Pedig valami készül, valami történni fog… Vártam és figyeltem, s amikor kelni kezdet a nap a keleti láthatáron mennyei illat áradt el rajtam. Leveleim szélei örömükben megpöndörödtek, mikor észrevették, hogy ez az édes illat bizony kis bogyóimból árad, melyek izzó vörösen néztek bele a kelő nap lelkes tüzébe. És mikor a nap már messze fenn járt az égbolton, én még mindig lángoltam és illatoztam érett, pirosan, bordón és feketén lángoló kis bogyóimtól.

A városból egyszerre kisebb embercsoport lépett ki, egy gyönyörű asszony és tizenkét mosolygós férfi. A szépséges hölgy hozzám lépett és a férfiaknak egy-egy maroknyi érett bogyót szedett ágaimról. Ők tarisznyájukba rejtették gyümölcseimet, majd elbúcsúzva egymástól különböző irányokban útra keltek.

Én tápláltam őket útjukon, és amerre elszórták magvaimat újabb fácskák nőttek ki a földből, akik minden tavasszal a virágaikkal, dús lombjukkal, majd vörösen izzó érett gyümölcsükkel elmesélik az ott élő népeknek, milyen az érintése és a mosolya annak a szép és mosolygós férfinek, hogy milyen puha és bársonyos a keze a gyümölcsöt szedő nőnek, és hogy a tizenkét férfi és a törzsemet átölelő és megpusziló nő milyen kedves…

És ezt most neked mondtam el, ki itt ülsz a Mecsekben a fám árnyékában, és meglepődsz, hogy bizony a fák nagy titkokat tudnak. Ha csendesen figyeled őket, ágaikat le nem töröd, megvárod, míg gyümölcsük érett lesz, és ha másoknak is szedsz belőlük és nemcsak magadnak, akkor neked is elsuttogják leveleikkel, hogy a te életed is szép, te is értékes vagy, és az a mosolygós férfi téged is a barátságába hív, akit bár nem látsz, de érezheted, amikor gyengéden megsimogatja lelkedet.

***

Egy kis magyarázat e meséhez:

·       A Mecsekben (és más természetes, nem telepített erdőben) sok cseresznyefa él, főleg vadcseresznye, amelyek „telepítését” elsősorban madarak végezték, de ember is okozhatta erdei elterjedésüket (és persze más állatok is). A Mecsekben szinte mindenütt megtalálható; 15-20 m magasságot is elérhet, törzsének akár 35-40 cm átmérője is lehet. Gyümölcse mellett kiváló bútorfa is.

·       A cseresznye az egyik legkorábban virágzó fafajtánk (tavasz-hírnök), bár virágzása akár hosszan is elhúzódhat. A korai fajtákon már májusban érett a termés. A cseresznye igazi nagyböjti-húsvéti fa: virágzása a nagyböjtre esik, gyümölcse pedig pünkösdkor (ekkor zárul a húsvéti idő) már érett.

·       Egy kis kronológia:

v Virágvasárnap: húsvét vasárnapja előtti vasárnap, amikor Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe. Az őt fogadó tömeg virágos ágakat tördelt le az út menti fákról, és azokat lobogtatva, hozsannázva, énekelve, táncolva fogadta a szamárháton érkező Jézust.

v Nagykedden, vagyis a virágvasárnap utáni kedden Jézus elmegy a Jeruzsálem melletti Betániába, hogy egy búcsúétkezésen elköszönjön barátaitól: Lázártól, és az ő testvéreitől, Mártától és Máriától.

v Nagyszerdán alkudtak meg a zsidó vezetők Júdással Jézus elárulásáról.

v Nagycsütörtök este, az Utolsó Vacsora után Jézus kimegy imádkozni tanítványaival a Jeruzsálem melletti olajfa-kertbe, itt tartóztatják le őt.

v Nagypénteken, délután háromkor Jézus meghal a kereszten. besötétedik, földrengés lesz, kitör a vihar.

v Nagyszombaton egész nap csend honol mindenütt, Jézus a sírban van.

v Húsvétvasárnap támad fel Jézus. Az első, aki vele találkozik Mária Magdolna.

v Jézus két tanítványa hazasiet Emmauszba (Jeruzsálemtől nem messze egy község) húsvét estéjén; nem hiszik el a feltámadást, magukban ezen zsörtölődnek, amikor a feltámadt Jézus melléjük szegődik, és szavaival, valamint a közös kenyértöréssel (eucharisztia) meggyőzi őket, hogy él.

v Feltámadása után negyven nappal Jézus felmegy a mennybe, eltűnik tanítványai szeme elől.

v Tíz nappal ezután, vagyis a feltámadás utáni ötvenedik napon Jézus elküldi édesanyjának és apostolainak a saját Lelkét, a Szentlelket, aki tűzben, lángnyelvekkel érkezik. Ez pünkösd ünnepe. A magyar „pünkösd” kifejezés a görög „pentekoszten” szóból származik, ami „ötvenediket” jelent.

v Pünkösdkor indul el az Egyház élete, az apostolok és az ő tanítványaik elmennek miden felé az akkor ismert világba, hogy hirdessék Jézus Jó Hírét, és közösségbe szervezzék a benne hívőket. Hozzánk is így érkezett el…

Pécs város plébániáinak imafelhívása

Kajtár Edvárd, a pécsi székesegyház plébánosa és pap-, illetve hívőtestvérei csütörtökönként 17 órától imádságra biztatnak minden keresztényt, hogy együtt fohászkodjunk a betegekért, a járványban elhunytakért és az őket gyászolókért. A kezdeményezés április 2-án, csütörtökön indult.

Minden csütörtök délután 5 órától néhány pécsi rózsafüzér-társulat tagjai otthon imádkozzák a rózsafüzért. Kérik, kapcsolódjanak be minél többen e kezdeményezésbe, és imádkozzuk együtt otthon a szentolvasót csütörtökönként.

Húsvét előtt a fájdalmas szentolvasót imádkozzák, húsvéttól pedig a dicsőségest.

Az imádságot a betegekért, a járványban elhunytakért és az őket gyászoló szeretteikért ajánlják fel, valamint azért, hogy mielőbb legyőzze az emberiség e vírust, és újrakezdhesse egészségben életét.

Forrás: Pécsi Egyházmegye  

Magyarkurir

Kajtár Edvárd: Papnak lenni nagyon jó (Magyar Kurír cikk)

2015 Húsvét 4. vasárnapján a papi és szerzetesi hivatások vasárnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból a papi hivatásról kérdeztük Kajtár Edvárdot, a Központi Szeminárium spirituálisát, aki a beszélgetésben megfogalmazta saját hitvallását is.

– Segíthető a hivatás felismerése? Hogyan?

– Ez nagyon összetett folyamat, mert a hivatás megsejtése, az érte való belső küzdelem a személyiségnek egy olyan szintjén játszódik le, amely a legtöbb esetben kívülről rejtve van. Ezt az ember az imádságban, az istenkapcsolatában sejti meg. Persze jöhetnek máshonnan is elgondolkodtató benyomások. Ilyen például a ministrálás, a szentmise élménye, egy személyiségében, szolgálatában vonzó pap. Lehetnek külső impulzusok, de az, ahogyan ebből elhivatottság lesz, a szív rejtekében játszódik le. Kívülről annyiban látjuk ezt, amennyiben maga a fiatal ebbe beenged bennünket, és hagyja, hogy mindez meghatározza őt. Ha valaki például továbbra is udvarol, nem valószínű, hogy van hivatása, mert az hatással lenne az életére. Vagy ha mégis van neki, akkor tudatosan dolgozik ellene.

Amit tehetünk, hogy segítünk neki a szívébe térni. Szent Ágoston mondja megtérése kapcsán: „Kívül kerestelek, te pedig bent voltál.” Meg kell tanulni imádkozni, megérezni és beazonosítani Isten közeledését! Segíteni kell feltárni az érzéseket, vágyakat, rákérdezni, honnan származnak. Ezt hívják a megkülönböztetés folyamatának. Jöhet a gondolat valóban az Istentől, lehet egyszerűen emberi szimpátia a papság vagy egy konkrét pap személye felé. De származhat akár a gonosztól is, aki össze akarja zavarni az embert. Van megérlelt döntése egy lány mellett, össze akarnak házasodni. Akkor jön egy ilyen elbizonytalanító tényező, a nyomában pedig zaklatottság, zűrzavar, békétlenség, szomorúság. Ezeket kell elkülöníteni, hogy az illető tisztábban lássa, hogy Isten hívja-e őt.

– Mi a meghívás bibliai modellje?

– Először is az apostolmeghívásokat kell megnéznünk: Hogyan találkozik Jézus az apostolokkal? Hogyan szólítja meg őket, és ez hogyan érkezik meg a szívükbe, életükbe, egzisztenciájukba? Hogyan kezdik el követni az Urat, milyen nehézségeik vannak ebben? Hogyan tisztul meg a Krisztusról és az apostolkodásról alkotott képük?

Jézus gyakorlatok elé állítja őket: elküldi őket prédikálni, betegeket gyógyítani, ördögöket űzni. Nekünk is az apostolmeghívásokat kell modelleznünk – mind az értelmezésben, mind magában a formában.

– Mire hívja meg Isten a papi hivatásban az embert?

– Sok esetben a gyakorló katolikusok is alapvetően feladatot és ennek teljesítőjét látják a papban. Mintha ők a feladat felkent szolgái lennének. Holott alapvetően nem feladatról, nem tevékenységről van szó, bár az is elválaszthatatlan része a papi szolgálatnak. A papság mindenekelőtt életforma. Jézus arra választja ki az apostolokat, hogy vele legyenek. A meghívás elsősorban a Jézussal való létre, a kizárólagos, egész életet kitöltő Vele való együttlétre szól. A baráti együttléttől kezdve a tevőleges együttlétig. Arra hív meg Jézus, amit Ő maga is tesz és tenne az egyházán keresztül.

– Mennyire kiérlelt a jelentkezők döntése? Mik a kiérlelt döntés ismérvei?

– A szemináriumok képzési rendszere úgy épül fel, hogy az első években komolyan is vesszük a döntés kiérleltségét és szilárdságát, meg nem is. A fiatalok általában 19–20 évesen, gimnázium után érkeznek hozzánk. Lehet, hogy kiérlelt döntéssel, de még nem megérlelt személyiséggel. A döntés akkor teljes, ha az egy megérlelt személyiség döntésévé válik. Jelentkezéskor a fiatal érez valami szépet. Lelkesedése átragad az emberi kapcsolataira, tanulmányaira, a vallásosságára. Pozitív erőket mozgósít benne. Ekkor azt nézzük meg, valóban szereti-e a másikat, szeretne-e tenni, dolgozik-e azért, hogy jól tanuljon. Aztán adunk időt, hogy mindez letisztuljon és beérjen. Ezért is tart öt évig a szemináriumi képzés, mert a döntést meg kell erősíteni, abban hűségesen ki kell tartani. Két döntésről van szó: egy belépési és egy kimeneti döntésről, amikor felszentelik az embert. A kimeneti döntés lényegében nem más, csak nyilván egy megérleltebb, megharcoltabb döntés.

– A hit születésében fontos szerepet játszó család mellett mennyire fontos a közösség a hivatás megalapozásában?

– A hívő családok klasszikus hivatásfészkek, és továbbra is fontos a jó egyházközség, a jó papkép. Bár a papnövendékek történeteit hallva elmondhatom, sokan jönnek más helyzetből: csonka családból, nem vallásos családból. Az is előfordul, hogy az egyházközség élete sem modell. A fiatalember nem vett részt semmilyen plébániai csoportban, ifjúsági vagy felnőtt hittanban. Mégis megfogja őt valami. Az imaélet feltétlenül alap. Nem parancsot kapunk feladatok elvégzésére, hanem személyes kapcsolatot érlelünk ki Istennel, mely azt kéri, tegyek fel erre mindent. A közös a belső imaélet, bensőséges kapcsolat Istennel, a hivatás érzete. Ki honnan jön, milyen családból, vallásosságból, mennyire mozgalmas plébániáról, nos, ez úgy tűnik, egyre kevésbé meghatározó.

– Hogyan tudja a környezet jól fogadni a hivatás felmerülésének gondolatát?

– Legtöbb esetben az érdeklődő a papját keresi fel először. A pap szerepe nagyon fontos – hogy jól fogadja, és felkínálja a többszörös találkozás lehetőségét, hogy tanácsokat, ötleteket adjon, miként tudja a szándékot magában kiérlelni.

A szemináriumok szerepe is lényeges. Több helyen nyílt napokat kínálnak fel. Mi a központi szemináriumban más utat választottunk. Próbálunk kapcsolatban lenni az egyházmegyék papságával, akik jelzik felénk, ha van érdeklődő. De növendékeink is szólnak. Ekkor személyesen felvesszük az érdeklődővel a kapcsolatot, meghívjuk a közösségünkbe, akár többször is. Nézze meg, hogy mi, akik a papságra készülünk, hogyan éljük ezt meg. Papi modellt láthat a plébánián, de azt nem, hogyan lesz a hivatástudatból papság. Ezért meghívjuk, és beköltözik hozzánk, mintha a közösségünk tagja lenne. Velünk teríti az asztalt, velünk takarít, velünk kirándul, velünk imádkozik, velünk ministrál. Nem kész papot lát, aki sokkal idősebb nála, hanem vele egykorú fiatalembereket. A különbség annyi, hogy ők már elindultak egy úton. Erről tesznek tanúságot neki, megmutatják saját motivációikat. Néhány éve folytatjuk már ezt a gyakorlatot. Azt tapasztalatom, hogy akiket eddig behívtunk a közösségünkbe, jelentkeztek a püspöknél, hogy papok szeretnének lenni. Erre a meghívásra folyamatosan nyitottak vagyunk.

– Mit gondol az alkalmasság kérdéséről?

– A Szentszék sokszor felhívta a figyelmet, utasításba is adta, hogy a paphiány nem ment fel az alól, hogy rendkívül körültekintőek legyünk a felvételkor, a szemináriumi képzés alatt és a szentelésre bocsátáskor. Ha valakiben nincsenek meg a megfelelő emberi és hitbeli kvalitások, amelyek mindennek az alapját képezik, akkor nem vehető fel a közösségbe, illetve nem engedhető a szenteléshez, még akkor sem, ha azt reméljük, hogy esetleg ezeket kinövi.

Ebből következik, hogy felvételkor van egy alapos szűrő, amely során információkat gyűjtünk a plébánostól, szülőktől, a jelentkező környezetéből. Van továbbá egy összetett pszichológiai vizsgálat. Így bele tudunk látni a személyiség egyes szegmenseibe. Vannak egyházmegyei szemináriumok, ahol gyakorlat az orvosi vizsgálat, ami pszichoszomatikus dolgokkal is foglalkozik.

A szemináriumban öt-hat évig egy fedél alatt élve, huszonnégy órából huszonnégyet együtt töltve mindenképpen kiderülnek a dolgok. Megmutatkozik, mennyire terhelhető, mennyire ép a személyiség, mennyire hívő az ember, mennyire motivált.

Szűrők tehát léteznek, adott esetben elég erősek is. A Szentszék is határozottan kéri ezek komolyan vételét. Semmilyen paphiány nem indokolhatja, hogy olyan embert bocsássunk szentelésre, aki emberileg nem alkalmas rá.

– Papnak lenni jó?

– Papnak lenni nagyon jó. Aki ilyenen gondolkodik, vagy ilyesmit sejt a szívében, nem fogja megbánni, ha ráteszi erre az életét. Ne gondolja, hogy más könnyebb lenne. Az Istennel való bensőséges egység tapasztalata, tudata napi szinten leírhatatlan örömforrás. Vigasz a küzdelmekben, az útkeresésekben. A közösségi szolgálatnak önmagában sok erőforrása és boldogító tényezője van. Maga a szolgálat is generál örömöket: hittant taníthatok, fiatalokkal foglalkozhatok.

Az Isten és az emberek szolgálata önmagában hatalmas kegyelmi élmény: sokan szeretnek, ennek megtapasztalása mindig öröm. Fontos és jó megélni, hogy kell az az embereknek, a világnak, amit én nyújtani tudok. Öröm, ha jönnek a misére, hallgatnak a tanításomra. A szolgálat sokszorosan visszajelzi, hogy elfogadják, amit nyújtok, és elfogadják a személyemet is. Nem beszélve a Jóistenről, aki ezt az elfogadást nem vonja vissza, és mindig nyújtja. Az imádságban mi ebben „lubickolunk”.