Egy
cseresznyefa igaz története
Mese
a húsvét „ünnepeiről” nemcsak gyerekeknek
(2020.
húsvétján)
Írta: Dr. Kajtár Edvárd; copyright © (e kis történet a szerző
nevének feltűntetésével szabadon terjeszthető, megosztható,)
Magányos
vándor battyogott azon a meleg kora-nyári napon a Mecsekben. Dél lehetett,
amikor izzadtan leült a lábaimhoz. Tarisznyájából elővette uzsonnáját,
keresztet vetett majd nekilátott falatozni. Amikor elfogyott az utolsó falat
is, vászonszalvétájáról az utolsó morzsákat lerázta a mindig éhes hangyáknak a
földre, ivott egy korty vizet a kulacsából, majd könyvet vett elő. Lassan
lapozgatta, aztán megállapodott annál a résznél, ahol ez a cím szerepelt:
„Jézus ünnepélyes bevonulása Jeruzsálembe”. Éppen belekezdett volna az
olvasásba, amikor, el kell ismernem, kissé szemtelen módon megzavartam
olvasásában: „Kedves Vándor, tudtad, hogy én is Jeruzsálemben születtem?”
Ijedten ugrott fel ültéből, és gyanakodva nézett körül, ki szólíthatta őt meg.
Szorongva, izgatottan ült vissza könyvéhez, mikor újra megszólítottam: „Kérlek,
ne ijedj meg, én beszélek hozzád, ez a terebélyes, vén cseresznyefa, akinek
tövében kuporogsz.” Csodálkozva nézett fel rám; és hogy megnyugtassam
leejtettem neki egy szem gyümölcsöt, pont a feje tetejére. Elmosolyodott, felvette
a földre pattant vérvörös bogyót és mosolyogva betette szájába. Kényelmesen
visszaült a földe, és várakozón emelte rám kedves szemeit.
Jeruzsálemből
érkeztem ide, mint cseresznyemag, és abból lettem először magonc, majd cserje
és fiatal fácska. Mivel a favágók megkímélték életem nagyra nőhettem: magas
vagyok, vaskos és terebélyes; egy falunak elég gyümölcsöt termek. Nem ültetett
senki, és nem is madár csőrében érkeztem. Egy férfi hozott ide, aki pedig egy
gyönyörű asszonytól kapott engem: egy szép hölgytől, aki a valaha élt
legcsodálatosabb ember édesanyja. Történetem róluk szól, hallgasd hát
figyelmesen.
Azon
a vasárnap reggelen a madarak igen korán felkeltettek, mert igen, mi fák mindig
madárdalra ébredünk. „Jönnek-már!” Jönnek-már! Jönnek-már!” – riadtam fel
éjjeli szendergésemből egy kis cinke szavára, majd zavarodottan próbáltam
rendbe szedni magam, hogy megláthassam azokat, akik majd jönnek.
„De
kik jönnek?” – néztem körül ásítozva. „Nincs itt senki, hiszen még sötét van…”
„Iiiitt!
„Iiiitt!” – rikoltotta egy kis pinty miközben gyorsan átrepült ágaim között. „Itt?
Hol?” – mondtam magamban. Különös, kit láthattak e kis jószágok ebben a
sötétben. Hangjukban semmi félelmet nem éreztem, így hát biztosan nem macskákra
vagy ragadozó madarakra gondolhattak.
Azon
a reggelen mintha a nap is gyorsabban ugrott volna ki az ágyából, egyszerre
aranyszínű fényben úszott a táj, jól is esett a napsugarak nyomában érkező
meleg fuvallatban kissé megráznom magam. Megdöbbentem mikor a hajnal fényében
magamra tekintettem: „Legyen áldott a Teremtőm”, kiáltottam vidáman, „hiszen
ilyen sok virágom még sosem volt!” Örömkönnyeim, mint nedves pára csapódtak ki
kinyíló virágaim kelyhein. „Ó milyen boldogság, hogy korán virágzó cseresznyefa
vagyok! A tavasz hírnöke!”
Elégedett
örömmel gondoltam arra, hogy végre már nemcsak egy kis cserjécske vagyok a
jeruzsálemi út szélén, hanem már fiatal és életerős fa, akit bizony komolyan
kell vegyenek az erre utazók. Ágaim már vastagok és erősek, és a virágaim…!
Nos, mint mondtam, ilyen sokan még nem öltözettek engem rózsaszínbe és fehérbe.
Éppen
befejezték reggelijüket a feketerigók, mikor arra lettem figyelmes hogy a szent
városból egyre többen és többen érkeznek az útra és izgatottan nézelődnek az út
pusztaságba vessző vége felé. Kit várhatnak e kedves népek? Talán ők is azt a
valakit, akiről a hajnali madarak hírt hoztak?
A nap
egyre forróbban merült sugaraival rózsaszínben és fehérben pompázó virágaim
kelyhébe, amikor egyszerre dobok, csörgők, énekek és tánc hangjaira lettem
figyelmes. Vidám, hozsannázó és allelujázó embercsoport érkezett a város felé,
örömüket látva kedvesen én is elmosolyodtam.
De
sajnos örömöm nem tartott sokáig, hiszen a jeruzsálemiek, látva a közelgő
ünneplő tömeget ideszaladtak hozzám és a mellettem nézelődő többi
fabarátaimhoz, és jaj…! „Kérlek, ne tegyétek, hiszen ez fáj nekünk, és odalesz
a virág, és a kéreg is megsérül!” – sikoltottam kétségbe esve, mikor virágos
ágainkat tördelni kezdték, hogy azokat lobogtatva szaladjanak az érkező
titokzatos valaki elé.
És
míg a tömeg a táncolva, letört virágos ágaimat lengetve a közelembe ért, én
zokogni kezdtem, a megaláztatás, az elvesztett virágok és a letört ágak sebei
okozta fájdalom miatt. A tömeg közepén egy csacsin érkező fiatal, mosolygós
férfi érkezett, hozzám érve egy pillanatra rám tekintett, szemeiben
együttérzést és melegséget éreztem. Mikor a tömeg továbbhaladt itt is, ott is
hallottam felzokogni barátaimat; a vonulás nem tartott talán fél órát, majd
mindenki elment, és mi fák ott álltunk letörten, megbántva.
Rosszkedvűen
teltek napjaim. E nehezen feledhető vonulás után pár napra újra láttam a fiatal
férfit: „Betániába megy”, csiripelték a mindig jól értesült verebek. A férfi
mellém érve ismét rám tekintett nagy barna szemeivel, és ekkor elszégyelltem
magam – mert noha őmiatta bántottak engem, ő nem tehetett semmiről. Kedvesen
végighúzta kezeit a leszakított vastag ágam sebén, rám mosolygott, majd
barátaival továbbhaladt.
Szerda
koradélután lehetett, amikor egyszerre hűvös szél ölelte körül a várost. Jeges ujjaival
beletúrt ágaimba is; éreztem amint gúnyos nevetéssel sok száz virágomat sodorja
magával. A szívem egyre szomorúbb lett…
A
csütörtök esti szürkületkor bánatosan tűnt el a nap a horizonton, vészjósló
éjszaka terült ránk. Szomszédom, egy koros, sokat látott olajfa éjjeli álmában
olykor halkan jajgatott, néha nyögdécselve megrázkódott… Nehezen aludtam el.
Rossz érzések fogtak el, valami szörnyű dolog készül, „Ó Teremtőnk, vigyázz
ránk, a te fáidra, akik között mindig oly szívesen sétáltál!” – tört fel
belőlem a fáradt sóhaj azon a péntek reggelen, s mikor a kelő nap fénye felé
akartam fordítani ágaim, elfogott a sírás, hiszen alig maradtak virágaim.
Alig
hagyta el a nap rövidke déli pihenőjét, mikor újból megjelent a gonosz jéghideg
szél: lecsuktam szemeim, és remegve tűrtem szótlanul, hogy letépje maradék
virágaim. Egyszerre besötétedett, pedig még csak délután három óra volt. A
napot mintha egy erős kéz levette volna az égről; hatalmas fekete felhők
jöttek, a föld megrázkódott, és lecsapott közénk a vihar. Gonosz tombolása
kifordította tövestől öreg szomszédomat, én pedig álltam csupaszon, rettegve
várva, hogy most majd én következek…
Összebújva
szalad ki a városból egy házaspár két apró gyermekkel. A kidőlt öreg olivához
érkezve megálltak, az apa nehézkesen félrehúzta az útból, és már indultak is
volna tovább, mikor a kislányuk rám tekintett, és szomorúan felkiáltott:
„Nézzétek, sír a fa! És milyen édes illatú a könnye!” „Mézgásodik a sebe, annak
van ilyen mézes illata”, mondta szelíden az édesanyja, majd kézen fogva a
kislányt utánaszaladtak az elsiető családtagoknak.
Éjféltájt
abbamaradt a kegyetlen vihar. „Fázom és egyedül vagyok, ó Teremtőm!” – suttogtam
félénken, és bár még kora este volt, szomorúan merültem álomba.
Különös
szombatra keltem. A nap ismét kellemes melegen sütött, de sehol egy madár, de
még egy bogár vagy hangya sem. Hosszan figyeltem mozdulatlanul, hogy most vajon
mi lesz, mikor arra lettem figyelmes, hogy tompa kattanásokkal aprócska
rügyeimből kibújnak erős leveleim: öt, nyolc, tíz, harminc… Estére
belombozódtam teljesen: tegnap nagyon fáztam, ágaimat meg sebek borították, és
Teremtőm meghallgatta imádságomat; felöltözetett szép zöld ruhámba, elrejtette
szégyenemet és bánatomat.
Nem
tudtam, miért vagyok olyan jókedvű vasárnap egész nap. A madarak csipogtak,
bújócskáztak húsos leveleim között. Kora este egy fiatal nő szalad ki a
városból kibontott hajjal, majd hozzámérve megállt, mosolyogva átölte és
megpuszilta törzsemet, majd szaladt tovább. Valami történt odabent a városban…
Azokban
a napokban, az egyik este mintha ismét láttam volna azt a fiatal férfit. Két
férfit követett kifelé a városból, és bár szorosan a nyomukban járt, mintha ők
nem látták, nem érezték volna, hogy mögöttük megy. Mikor a közelembe értek,
hallottam, hogy a két utazó rosszkedvűen vitatkozik valamiről; a fiatal férfi
ekkor huncutul rám kacsintott, mint aki arra készül, hogy meglepje vagy
megijessze őket. E férfi oly szimpatikus nekem, s akkor arra gondoltam, hogy
mindazt a furcsaságot, amely az itteni elvonulása óta történt mintha ő
irányította volna: a jeges szelet, a péntek délután jött sötét és viharos
éjszakát, a szombati napfényes csendet; talán az a szép nő is miatta ölelt át
és puszilt meg engem.
Sietősen
teltek a tavaszi hetek. Már kezdtem elfeledni a letört ágaimat, a
virágvesztést, édes mézgám sem csöpögött már sebeimből a földre, mikor újabb
ijesztő dolog történt velem: elvesztett virágaim helyén kis zöld bibircsókok
jelentek meg, melyek nap-nap után egyre nagyobbak, teltebbek lettek. Nem
fájtak, de mégis kínosan éreztem magam miattuk: „Mik ezek” Hogy kerültek ide?
És jó vagy rossz, hogy ezek rajtam vannak?” Nem volt, ki tanácsot adjon nekem.
Az ágaimon megpihenő madarak olykor belecsíptek egyikbe-másikba, én a csípéstől
kissé felszisszentem, mire ők egy rekedt kis csipogással –„Nem jó!” –
tovarepültek. Csak a nap gyönyörködött mélyzöld pattanásaimban, pedig én
mindent megettem, hogy még ő se lássa. Meleg fényével minden reggel kedvesen
hozzájuk ért, óvatosan megsimogatta őket egyenként; és ugyanilyen gyengéd és
kedves volt kis búbjaimhoz a szél is, meg az olykor eleredő eső. Mindenki
szerette kis keléseimet, csak én nem értettem őket…
Végül,
még egyszer, és utoljára láthattam megint a kedves mosolygós fiatal férfit.
Talán negyven nap telhetett el azóta, hogy huncutul rám kacsintott, mikor a két
vitatkozó komor férfit lopva követte. Most olyan furcsa volt a lénye: mintha lebegne
a föld felett, pedig nincsenek is szárnyai, de mégis… És mikor rám mosolygott
kis zöld golyócskáim elkezdtek sárgulni, majd selymesen rózsaszínbe váltott a
színük. Jó érzés töltött el. Egyszer csak nem láttam őt többé, eltűnt a napban,
de mégsem bánkódtam ezen, sőt talán életemben először büszkén és örömmel végig
simítottam leveleimmel már rózsaszín bibircsókjaimat. Úgy látszik, kellett e
szépséges férfi mosolya, hogy elfogadjam magam ilyennek. Mintha visszaadott
volna valamit a letört ágakért, a lehullott virágokért cserébe. Az út szélén
nőttem fel, nem egy szép, gondozott kertben. Engem nem öntözött, nem kapált
senki, ki voltam téve annak, hogy ágaimból a járókelők letörnek, nem volt
karóm, akibe a viharban kapaszkodnék… Mégis tudtam, hogy így is értékes vagyok,
hogy kellek, hogy szép vagyok.
Tíz
nap telt el, hogy a szép férfi eltűnt a napban, mikor az egyik hajnalon arra
ébredtem, hogy mintha ő ismét megérintette volna a törzsemen a letört ágam
beforrott sebét. Éreztem őt, de nem láttam, és lépteit sem hallottam az út
porában. Még sötét volt, ébresztő rigóim is szunyókáltak, de én már éberen
figyeltem körülöttem a világot. Minden csendes, az út feletti domboldalon álló
öreg cédrus sem potyogtatta elszáradt ágait. Pedig valami készül, valami
történni fog… Vártam és figyeltem, s amikor kelni kezdet a nap a keleti láthatáron
mennyei illat áradt el rajtam. Leveleim szélei örömükben megpöndörödtek, mikor
észrevették, hogy ez az édes illat bizony kis bogyóimból árad, melyek izzó
vörösen néztek bele a kelő nap lelkes tüzébe. És mikor a nap már messze fenn
járt az égbolton, én még mindig lángoltam és illatoztam érett, pirosan, bordón
és feketén lángoló kis bogyóimtól.
A
városból egyszerre kisebb embercsoport lépett ki, egy gyönyörű asszony és
tizenkét mosolygós férfi. A szépséges hölgy hozzám lépett és a férfiaknak
egy-egy maroknyi érett bogyót szedett ágaimról. Ők tarisznyájukba rejtették
gyümölcseimet, majd elbúcsúzva egymástól különböző irányokban útra keltek.
Én
tápláltam őket útjukon, és amerre elszórták magvaimat újabb fácskák nőttek ki a
földből, akik minden tavasszal a virágaikkal, dús lombjukkal, majd vörösen izzó
érett gyümölcsükkel elmesélik az ott élő népeknek, milyen az érintése és a
mosolya annak a szép és mosolygós férfinek, hogy milyen puha és bársonyos a
keze a gyümölcsöt szedő nőnek, és hogy a tizenkét férfi és a törzsemet átölelő
és megpusziló nő milyen kedves…
És
ezt most neked mondtam el, ki itt ülsz a Mecsekben a fám árnyékában, és
meglepődsz, hogy bizony a fák nagy titkokat tudnak. Ha csendesen figyeled őket,
ágaikat le nem töröd, megvárod, míg gyümölcsük érett lesz, és ha másoknak is
szedsz belőlük és nemcsak magadnak, akkor neked is elsuttogják leveleikkel,
hogy a te életed is szép, te is értékes vagy, és az a mosolygós férfi téged is
a barátságába hív, akit bár nem látsz, de érezheted, amikor gyengéden
megsimogatja lelkedet.
***
Egy
kis magyarázat e meséhez:
·
A
Mecsekben (és más természetes, nem telepített erdőben) sok cseresznyefa él, főleg
vadcseresznye, amelyek „telepítését” elsősorban madarak végezték, de ember is
okozhatta erdei elterjedésüket (és persze más állatok is). A Mecsekben szinte
mindenütt megtalálható; 15-20 m magasságot is elérhet, törzsének akár 35-40 cm
átmérője is lehet. Gyümölcse mellett kiváló bútorfa is.
·
A
cseresznye az egyik legkorábban virágzó fafajtánk (tavasz-hírnök), bár
virágzása akár hosszan is elhúzódhat. A korai fajtákon már májusban érett a
termés. A cseresznye igazi nagyböjti-húsvéti fa: virágzása a nagyböjtre esik,
gyümölcse pedig pünkösdkor (ekkor zárul a húsvéti idő) már érett.
·
Egy
kis kronológia:
v Virágvasárnap: húsvét vasárnapja
előtti vasárnap, amikor Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe. Az őt fogadó
tömeg virágos ágakat tördelt le az út menti fákról, és azokat lobogtatva,
hozsannázva, énekelve, táncolva fogadta a szamárháton érkező Jézust.
v Nagykedden, vagyis a virágvasárnap
utáni kedden Jézus elmegy a Jeruzsálem melletti Betániába, hogy egy
búcsúétkezésen elköszönjön barátaitól: Lázártól, és az ő testvéreitől, Mártától
és Máriától.
v Nagyszerdán alkudtak meg a zsidó
vezetők Júdással Jézus elárulásáról.
v Nagycsütörtök este, az Utolsó Vacsora
után Jézus kimegy imádkozni tanítványaival a Jeruzsálem melletti olajfa-kertbe,
itt tartóztatják le őt.
v Nagypénteken, délután háromkor Jézus
meghal a kereszten. besötétedik, földrengés lesz, kitör a vihar.
v Nagyszombaton egész nap csend honol
mindenütt, Jézus a sírban van.
v Húsvétvasárnap támad fel Jézus. Az
első, aki vele találkozik Mária Magdolna.
v Jézus két tanítványa hazasiet
Emmauszba (Jeruzsálemtől nem messze egy község) húsvét estéjén; nem hiszik el a
feltámadást, magukban ezen zsörtölődnek, amikor a feltámadt Jézus melléjük
szegődik, és szavaival, valamint a közös kenyértöréssel (eucharisztia) meggyőzi
őket, hogy él.
v Feltámadása után negyven nappal Jézus
felmegy a mennybe, eltűnik tanítványai szeme elől.
v Tíz nappal ezután, vagyis a
feltámadás utáni ötvenedik napon Jézus elküldi édesanyjának és apostolainak a
saját Lelkét, a Szentlelket, aki tűzben, lángnyelvekkel érkezik. Ez pünkösd
ünnepe. A magyar „pünkösd” kifejezés a görög „pentekoszten” szóból származik,
ami „ötvenediket” jelent.
v Pünkösdkor indul el az Egyház élete,
az apostolok és az ő tanítványaik elmennek miden felé az akkor ismert világba,
hogy hirdessék Jézus Jó Hírét, és közösségbe szervezzék a benne hívőket.
Hozzánk is így érkezett el…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése